Libikóka

 Elképzeltem hogy megcsal. Belép az ajtón, megfogja a kezem, és „mielőtt a nyakamba ugranál, el kell mondanom, hogy lefeküdtam valakivel.” Elképzeltem ahogy magamba roskadok. Ahogy újabb repedések keletkeznek és végigfutnak rajtam. Mint egy régi kerámiavázán. Nem azt éreztem hogy elárult, becsapott, hanem hogy azért tette mert KEVÉS vagyok. És én ennél már többet nem tudok nyújtani. Nem tudok olyan lenni mint az előző, talán ő már senkit nem fog annyira szeretni, de figyelek rá, és gondoskodom róla, és közben nő is vagyok, és szeretem, annyira, de annyira. És mégsem elég. Semmi nem elég. Számára.

Nem tudom miért csinálom ezt. Miért büntetem magam ilyen képzetekkel? Miért gyártok fantazmagóriákat arról, hogyan tipornak sárba, hogyan ugrálnak rajtam, hogyan leszek boldogtalan? Mire jó mindez?

Átjárt a szomorúság és a fájdalom. Tapicskoltam benne. „Hát ennyit érek.”

Persze aztán igyekeztem kihúzni magam, kismillió bizonyítékot hozni arra hogy igenis fontos vagyok neki, és kellek, de nem jött 100%-os megnyugvás.

Talán megszoktam már az érzést. Hogy soha nem lehetek jó. És most, hogy biztonságban érzem magam, melegség vesz körül, nehéz elhinni. Nehéz felfogni. Nehéz csak örülni neki. Mert ismeretlen. Mert idegen. Mert ha jó, ha tényleg nagyon jó, és elengedem magam, és átadom magam a jelennek, és mégis jön egy pofon… Jobb felkészülni, jobb tudni „hol a helyem”. Akkor nem érhet meglepetés.

 „Olyan fiatal vagy még!” Ordítani tudnék. Fiatal? Igen? Mihez? Lesz még párom? Mégis honnan a fenéből veszed? Csak mert szeretnéd? Mert szeretnél boldognak látni? Mert jó embernek tartasz? Mert hiszel bennem? Nem erről szól a világ! A világ nem igazságos. A világot nem érdekli hogy milyen vagy, vagy hogy „megérdemelnéd”. Meg. Igen megérdemelném. Megérdemelném hogy szeressenek, becsüljenek, hogy velem akarjanak lenni. És? És akkor mi van? Megtörténik, vagy nem történik. Ez van. Nem fair. Senki se mondta hogy az. És nem egyszerű. Akkor sem egyszerű ha történetesen van valaki akivel szeretitek egymást. Akivel jó együtt. Aki ha nincs veled hiányzik és ha veled van nem tudsz betelni vele. Mert te is tele vagy sérüléssel, és ő is. És mégis ki a fenének kell még egy újabb? Én még csak megküzdök a magam démonjaival, de ő már nem biztos. Már nem tud hinni. Már egyszerűen nem megy. Nem csak hogy feladta, hanem küzd ellene.

„Nincs biztosíték. Nem tudom azt mondani, hogy mindig jó lesz. Vagy örökké tart. Nem vagyok jós. De akkor meg se próbálod? A villamos is bármikor a fejedre eshet, vagy megakad a torkodon egy falat….”

Tehetetlen vagyok. Illetve nem. Egyet tudok tenni: szeretni. Várni. Kitartani. Remélni hogy egyszer befejezi a fal építését. És közben nem malteroz engem is be.

Olyan ez mint egy libikóka. Hol én vagyok lent, és ő húz fel, hol ő van lent, és én tartom. És valami furcsa, bizarr módon mégis jó. Együtt. Akkor minden jó. Akkor nincsenek kétségek. Akkor tudom hogy megoldódik, hogy rendben lesz. Akkor rendben VAN.