Ültem a medenceparton. Sütött a nap, felettem a tökéletes kék ég, mellettem az erdő és hegyek. Idilli kép, idilli környezet. És folytak, csak folytak a könnyeim.
Gyűlöltem magam. Gyűlöltem, hogy ezt tettem magammal, hogy hagytam hogy megalázzanak újra és újra, hogy kirekesszenek, kihasználjanak, lenyomjanak, elvegyék a testem, megnyomorítsák a lelkem. Éveken át. Kapcsolatokon át. Gyűlöltem magam, hogy hagytam, hogy mosolyogtam hozzá, hogy betettem a golyót a tárba, meghúztam a ravaszt, majd átnyújtottam a fegyvert.
Ültem a medenceparton. Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna másképp, máshogy? Megint elvesztem nőnek lenni? Anyává váltam? Ültem és csak bámultam magam elé… Nem. Nem hibáztam semmit. Társ voltam, egy társtalan kapcsolatban. Nem én csesztem el. Most nem. Most kivételesen nem én. És nem tudtam mit kezdeni ezzel. Nem tudta befogadni az agyam. Mert ha nem én, ha nem én hanem ő… akkor vége. Nem tudok rajta változtatni.
Nem szeret.
Nem szeret.
Nem szeret.
Nem szeret.
Csak két szó. Hatása mégis elementáris. A szervezetem felborult. A fájdalom elviselhetetlen. Csak a sírás hoz átmeneti megnyugvást. Ki kell innen jutnom. De nem tudom mi lesz utána. Nem tudom merre menjek. De menni kell.
Ülök a medenceparton és üres vagyok.