
Emlékszem, olyan tizenhét lehettem, de lehet, hogy tizenkilenc. Végtelenül magányos, állandóan szerelmes valakibe, és várva, remélve, hogy egyszer majd Ő is észrevesz, vagy valaki, már nem is számít, hogy ki, de olyan jó lenne átélni azt, amit a környezetemben rajtam kívül kábé mindenki átélt már. Csak szomorkodtam, búslakodtam, és persze jöttek a vigasztaló szavak, miszerint:…
Tovább »