Történet egy nőről, aki akár te is lehetnél. Válásról, gyereknevelésről, randizásokról. De leginkább az útról, önmagunk felé. Sírósan, nevetősen, humorral fűszerezve.
Tartalomjegyzék
Szemelvények egy másik életből 7
Szabados Csilla Csodaországban. 19
El nem küldött búcsúlevél (2018. július 21.) 103
https://www.facebook.com/csetlekbotlok
Szia, kedves Olvasó!
Ugye nem bánod, ha tegeződünk? Jobban szeretem ezt a formát. Végül is épp arra készülsz, hogy elmerülj életem folyamában. És valljuk be, ez azért elég intim.
Bemutatkozom. Szabados Csilla vagyok. 35 éves. Elvált nő. Kétgyerekes anyuka.
Ez a könyv, amit most a kezedben tartasz, az elmúlt két évemről szól. A gondolataimról, az érzéseimről, félelmeimről, hétköznapokról, társkeresésről.
Felépítését illetően, találsz majd benne számozott blog bejegyzéseket és cset részleteket, melyeket narrációm fűz egybe.
Címszavakban arról, hogy mi is történt két év alatt. Először is, elköltöztem a férjemtől. Tudod meguntam, hogy soha, semmiben sem lehetek jó. Hogy már csak árnyék vagyok. Hogy elvesztettem önmagam.
Beköltöztem egy közeli lakásba. Felújítottam, és apránként berendeztem. Az első időszakban a gyerekekkel aludtam. A harmadik hónapban lett ágyam nekem is. Aztán vettem egy porszívót – addig hoztam-vittem a férjemét -. Fél év után egy mikrót. Egy TV állványt, amire kicsit később TV is került. Képet a falra. Új étkezőszékeket mert a fiam az előző garnitúrát tönkretette . És végül apróbb, dekorációs elemeket. Lassan megérkeztem.
Eleinte heti kétszer voltak a gyerekek az apukájukkal. A maradék időben velem kiabáltak. Illetve a kicsi. Voltak könnyebb időszakok – ezek leginkább késő tavasztól ősz végéig tartottak , és voltak olyanok, amikor azt éreztem, nem bírom tovább. A sötét, hideg tél. Senkinek nem tesz jót a bezárkózás.
Miközben próbáltam otthont teremteni, jó anya lenni, felfedeztem, hogy nő is vagyok. És férfit akarok. Így hát regisztráltam néhány társkereső oldalra. Jobban mondva belepottyantam a nyúl üregébe. Mert amit itt tapasztaltam, és később a blogon, az vagy nem normális, álomvilág, vagy én nem vagyok az, és éltem eddig abban. Persze mondják, azokat a dolgokat veszed észre, azokra figyelsz fel, amik foglakoztatnak, amik valamilyen módon beleillenek a hitrendszeredbe. Az én hitrendszerem az volt, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem érdemlem meg a boldogságot. Ezért is inkább a radikális véleményeket hallottam meg. Azokat, amelyek bizonyosságul szolgáltak minderre, és ezáltal arra is, hogy nem fogok párt találni. Még akkor is, ha fájtak, és ha lázadtam, küzdöttem ellenük. Befolyásoltak és lehúztak, de élni akartam. Élni és szeretni. És bízni abban, hogy „csakazértis lehetséges”.
Két éven át tele volt a fejem mindenféle zajjal. Szinte folyamatosan beszéltem valakivel, valakikkel. És akár barát, akár „ellenség” volt az illető, akadt egy közös tulajdonságuk: meg akartak változtatni. Rá akarták kényszeríteni a világképüket az enyémre. Nem csak azt akarták megmondani, hogyan is működik egy párkapcsolat (mintha nekem nem lett volna egy sem, pláne nem egy tíz éves), hanem egyáltalán bármilyen. Minden amit mondok, az hülyeség, az csak az én tapasztalatom, mert valójában az úgy van, hogy…
Így például egyes férfiak szerint pusztán az a három tény (30+, elvált, gyerekes) véglegesen leáraz egy nőt. Mert hát miért válik a nő? Nyilván mert megunta a férjét, talált egy jobbat, gazdagabbat. Miért szingli mégis? Mert a jobbnak és gazdagabbnak nem kell egy piaci értékét tekintve középkategóriás nő, ha bármikor kaphat fiatalabbat. Mit jelent, hogy középkategóriás? Ó, ugyan már! Biztos te is hallottál már a szintelméletről! De ha mégsem, akkor jobb, ha bevésed az elmédbe: lehetsz külsőre bármilyen bombázó, lehetsz belsőre a legfantasztikusabb ember…. Álljunk csak meg egy pillanatra. Belső??? Ugyan kérlek! Hisz a férfiak csak dugni akarnak. Te nem tudtad? A kérdés az, hogy mi az az extra, amit adni tudsz nekik, hogy cserébe meghozzák azt az áldozatot, hogy kapcsolatot létesítsenek veled.
Vagy… Ugyan én fantasztikus nő vagyok, és vonzó és bla, bla, de jó lenne, ha minden nap húsz percet edzenék a fenekemre, és teljesen máshogy öltözködnék, mint eddig. Azaz felejtsem el a visszafogott stílust. Ezentúl miniszoknya, és magas sarkú a kötelező elem. Melltartó nem kell, cicit ki lehet tenni. Sőt, kell!
A gyerekeimet rosszul nevelem, mert az illető máshogy az övét. És nyilván az ő módszere és elvei az egyedüli elfogadhatóak.
Ha írok valamit, akkor ne ilyen lelkizős, „always betétes” szövegeket. Ez csak rinya, rinya, rinya. Kit érdekel? Inkább szexuális fantáziákról kéne, vágyálmokról. Az sokkal izgalmasabb.
Az utóbbi időben kezdtem leépíteni ezeket a kapcsolataimat. Még nem végeztem, de egyre jobban hallom magam. És ahogy egyre jobban hallom magam, úgy erősödöm. Úgyhogy a végén még lehet azt is elhiszem, hogy nemcsak egy szép és vonzó nő vagyok, de értelmes, jó humorú, és szórakoztató is. Na de itt még szerencsére nem tartunk.
Akkor még nem tudtam, hogy az igazi történet ennek a végével indul. Hogy össze fogok roppanni, kicsit talán bele is halok, hogy aztán valami egészen új, valami más jöhessen létre. Hogy ez megint hiú remény csupán, vagy valóban megtörténik-e? Erre pár év múlva fogok tudni választ adni.
Mindenesetre a káosz, a nagy válság, a megőrülés, a menekülés – igazából lényegtelen milyen névvel illetjük –, három évvel ezelőtt ütött be. Ha most egy mesekönyvet tartanál a kezedben, valahogy így indítanám a soraimat: tél volt. Hideg tél. A levegő ráfagyott az ablakokra, bekúszott a bőr alá, megbénította a szíveket. Hősünk (Csilla, alias Én) épp egy levelet olvasott, melyet férje írt neki, és mely megadta neki a végső lökést: elválik. Legyen bárhogy, kivetve bőröndjével az utcára, két kis árva gyermekével… Szerencse hogy ez egy blogregény. Vagy mi a szösz. Így megkíméllek az efféle drámai hatásoktól.
Csak egy nő voltam. Olyan, mint bárki más. Mint Te. Még remélve, még hittel, hogy jobb lehet. Hogy 33 évesen társra lelhetek. Hogy rendbe hozhatom az életem. Címke szerint elvált, két gyerekes anya. Címke nélkül … Van olyan is?
Másfél évvel azután hogy elköltöztem, és megpróbáltam ismét, vagy most már tényleg elölről kezdeni, jól voltam. Igazán. (Erre puff nekem, hát nem megismerkedtem Tomival?). Túl pár katasztrofális randin, pihentetve a témát, élvezve az életet, de vágyva valamire.
Hányszor, de hányszor éreztem ezt! Most tényleg minden oké. Most majd most az ég is kiderül! Feltöltekeztem irritáló önismereti mondatokkal, amiket feldobott a Facebook, miszerint „Te csodálatos vagy!’, „Te teremted az életed” – a hogyanra megkaphatod a választ, ha regisztrálsz az előadásunkra, díja mindössze 30 000Ft –, stb., és a következő pillanatban ismét egy nagy kupac trágyában ácsorogtam.
Néha az út kissé göröngyösebb, mintsem sejtenénk. Láttam a buckákat, nem voltam vak. Önbizalomhiány. Gátlásosság. Hangulatingadozás Alacsony önbecsülés. Teréz-anyu szindróma. Szeretetéhség. Plusz kismillió félelem: Kinek kellek? Elég jó vagyok? Megérdemlem? A lista hosszú, ki se férne. Százszor végigelemeztem magam, elölről- hátulra, jobbról-balra. Megtörténtek a felismerések, vállon is veregettem magam, aztán vártam a sült galambot. Meg is érkezett. Tomi volt a neve. És láss csodát, egy csapásra, vagy sokra, megoldódott minden. Persze ehhez az kellett, hogy előbb kicsit megtaposson, kicsit ugráljon rajtam, párszor belém döfje a nagy kést, leköpjön, megalázzon, kizsigereljen, leszívjon és minden, ami szem-szájnak ingere. (Annyira utálom, hogy itt kopogtat a fejemben, hogy „Nem is igaz”, és „Mikor szartalak le? Szerinted még írnék, ha nem lennél fontos?” Ez az én story-m. Én ekképp éltem meg, és pont. Az hogy ő ezt másképp regélné, az meg az ő baja. Én vagyok a szerző, úgyhogy így járt. Kapcsolatból való távozás után reklamációt nem fogadunk el! Na, psszt! Nyughass! Rettenet, hogy mindig beledumál mindenbe.) Szóval annyira paff lettem, de nem a Bűvös Sárkány, hogy végre előtört belőlem: ELÉG! Most már tényleg ELÉG! EZ ÍGY NEM MEHET TOVÁBB. Változtatnom kell! Mindenen. Végre! Nyilván még mindig szeretem. Ugyan már, kit akarok etetni? Ilyenek vagyunk. Ragaszkodunk a csak egy hajszál híján beteljesült szerelmekhez. Hisz olyan kicsin múlt! Téééényleeeg! (Frászkarikát. Ilyen vastag hajszál nincs a Földön.) De már nem lennék vele. Illetve, jelen élethelyzetben, jelen körülmények között biztosan nem. Talán majd olyan húsz év múlva. Vagy soha. Így is, úgy is jó. (És még az is elképzelhető, hogy ezt a kijelentésemet komolyan is fogom gondolni valamikor.)
Na de hol is tartottam? Ja, igen, megvan! A volt férjemnél. Az illendőség kedvéért adjunk neki egy nevet. Kedves Olvasó, bemutatom Andrást! Mondanám, hogy András, bemutatom a kedves Olvasót, hogy személyesen is meg tudjatok ismerkedni. De hagyjuk a formalitást. Nem akarom, hogy összebarátkozzatok.
Annyiszor kérdezték: „Miért maradtál vele?”, vagy a kedvencem: „Miért mentél hozzá?” Miért is? Miért vagyunk együtt bárkivel is? Vélhetőleg azért mert szeretjük, nem? Hibái ellenére. A kapcsolat tökéletlenségének ellenére. Annak ellenére, hogy nem minden rózsaszín, sőt néha fekete. Mert nem akarjuk észrevenni, hogy nincs értelme. Mert nem látjuk be, hogy nem működik. Mert közös céljaink és álmaink vannak. És küzdünk, vállt-vállnak vetve az élettel, a sárkányokkal, a mumusokkal, mérgező bájitalokkal (köznapi nevén: betegségekkel) és a feldolgozatlan gyerekkorunkkal. Aztán egy idő után már csak egymással.
A következő történetek akár rólunk is szólhatnának. A mi életünkről. Problémánk esszenciájáról. De csupán fikciók, érzések, kapcsolódások. Talán téged formáztalak meg bennük, talán a szomszédodat, egy távoli ismerőst. Ki, mit lát bele. Persze lehet, hogy hazudok. És minden pontosan a leírtak szerint esett meg.
Férfi: Szarni kimehetek egyedül, vagy oda is velem akarsz jönni?
Nő: Miért vagy ilyen goromba? Csak annyit mondtam, hogy menjünk együtt vásárolni.
Férfi: Megfojtasz.
Nő: Én fojtalak meg? Mégis mivel? Mész kondizni, mész bulizni, mész mit tudom én hova. Ha velem vagy akkor is netezel, VAGY MIT TUDOM ÉN MIT CSINÁLSZ! És szólok érte? Nem, nem szólok. Egy büdös szót se szólok. Sőt!
Férfi: Most is éppen azt teszed. És ne kiabálj!
Nő: NEM KIABÁLOK!
Férfi: Próbálj meg normálisan viselkedni, rendben?
Nő: Szerinted ez nem normális? Mi a nem normális ebben, mondd meg? Hogy szeretnék elmenni veled egy kibaszott boltba? Vagy, hogy szeretnék néha időt tölteni veled? Szerintem az a nem normális, hogy Te, aki állítólag szeretsz, öt percet sem vagy képes velem lenni. Semmit sem csinálunk együtt. Sehova nem megyünk. Egy rohadt moziban nem voltunk hónapok óta! Táncolni is képtelen vagy eljönni, pedig annyiszor kértem. Pedig tudod, hogy nekem mennyire fontos.
Férfi: Mondtam már, hogy nyugodtan járj órára.
Nő: De én VELED AKAROK!!! Tényleg olyan nehéz ezt megérteni?
Férfi: Én meg NEM akarok. Ezt is nehéz?
Nő: Ki se próbáltad. Pedig lehet, hogy tetszene… Alig vagyunk együtt.
Férfi: ÁLLANDÓAN EGYÜTT VAGYUNK. Érted? Állandóan.
Nő: Ilyen az, ha valaki együtt él valakivel. Tudod: reggel felkelsz, és bassza meg, hát nem ott fekszik melletted a párod az ágyban? És amikor este aludni mész, ő is jön veled. Én felfogom, hogy ez számodra SOK, de akkor mégis mi a fasznak vagyunk együtt?
Férfi: Igazad van. Talán jobb is lenne, ha nem lennénk.
Nő: Hát ezt nem hiszem el! Komolyan mondom! Ez remek!
A nő idegesen toporgott egyhelyben. Aztán odament a táskájához és elővett belőle egy doboz cigarettát. Kiment az erkélyre és rágyújtott. Összerezzent, mikor becsapódott a bejárati ajtó. Pár percre rá pittyegett a telefonja. Elővette a zsebéből és megnézte. „Egyébként mióta dohányzol újra?”. Nem válaszolt. Aznap nem jött haza a férfi.
Nő: Nem keltettelek fel?
Barát: De igen. Valami gond van? Mi történt?
Nő: Nincs semmi.
Barát: Hajnali, hajnali fél egy van. Felhívsz, síri hangon, és azt mondod, hogy nincs semmi. Szóval?
Nő: Szakítottunk. Vagyis azt hiszem. Nem tudom. Azt sem tudom, mi van. De most nincs itt. Átment a haverjához. Veszekedtünk. Kiabáltam. Aztán elment.
Barát: Odamenjek?
Nő: Ne. Ne gyere. Jól vagyok. Csak nem értem… Mindig ő volt a legfontosabb. Hogy neki jó legyen. Soha nem szóltam semmiért. Soha nem mentem el sehova… Ő meg úgy viselkedik, mintha kamasz lenne. 35 éves, könyörgöm! De még mindig a buli, meg a haverok, és most ide mennek, most oda mennek. Én meg alig várom, hogy hazajöjjön. (…) Azt mondta, hogy megfojtom. Érted? Én! Én, aki még bíztatja is, hogy azt csinálja, amihez kedve van (…) Mindegy. Ne haragudj. Tényleg. Bocsi. Aludj. Szia.
Barát: Várj már!
Nő: Nem. Aludj. Nem akarok most beszélni.
Már nem emlékezett rá, hogyan került az ágyba, hogy mikor mosott fogat, mikor öltözött át, mióta feküdt a sötét szobában és bámulta az ürességet maga mellett. Nem értette mi történt. Miért történt. „Megfojtasz”. „MEGFOJTASZ”. Csak ezt hallotta. Aztán lassan elaludt.
Ebédszünetben, ahogy kiléptem a forgóajtón láttam a nőt, ahogy fel-alá járkál az épület előtt és felhevülten magyaráz a telefonba. Ideges és feszült volt. Az arcán tehetetlen düh, kétségbeesés.
„Értsd már meg, hogy ez nekem rossz. Ilyenkor úgy érzem, hogy sarokba vagyok szorítva. Meg akarod határozni, mit tegyek és hogyan. Nem vagyok már gyerek, ne akarj légy szíves nevelni! Ezt megtették a szüleim. Ennyire sikerült. Ez van… Halló? Halló? Baszd meg… már megint letette.”
Hitetlenkedve rázta a fejét. Nem először fordult elő. A másik rendszeresen letette a telefont, miközben ő még javában beszélt. Hogy mikor vált a társalgás monológgá, sosem tudta. Régen legalább búgott a készülék, ha megszakadt a vonal. Ma már nem jelzi semmi, hogy keresztülléptek rajtad.
Próbálta újrahívni, de a férfi nem vette fel. Azt szokta mondani, hogy nincs szüksége arra, hogy kiabáljanak vele… Legalábbis ő annak hívta azt, ahogy a nő kommunikált. Valakinek az olaszok beszéde is veszekedés…
Idegesen elővette a kabátja zsebéből a cigarettáját. Leült egy padra, rágyújtott és becsukta a szemét.
Elképzeltem, ahogy a szürke füst megtelíti a tüdejét. Szépen eljut mindenhova és leülepszik, mint az iszap. Kiszorítja a levegőt. Kábítja, zsibbasztja.
Csak ült és bámult maga elé, és folytak a könnyei. Még a szája széle sem rándult meg. Mintha észre sem vette volna. Fekete csíkok rajzolódtak az arcára.
Az jutott eszébe, mikor álltak egymással szemben és ő már üvöltve kérdezte:
Vagy mikor először aludt nála… Reggel, amikor felébredt, átfutott rajta az az érzés, hogy csak ennyi volt. És összeszorult a gyomra. De a férfi megfogta a kezét.
Vagy tánc közben, ahogy a férfi a szemébe nézett. Akkor még úgy érezte, belelát a lelkébe.
Azon merengtem, vajon miért nem értjük egymást? Miért nem tud férfi és nő kommunikálni? Banánhéjakon csúszkálunk folyamatosan. Erről persze eszembe jutott, amikor meséltem valamit a volt férjemnek.
– Drága, a lényeget!
– Lemondta a spanyol órát. Úgyhogy ma előbb végzek.
Egy idő után egyre kevesebbet meséltem. Mert a „lényeg” valójában egyáltalán nem számít. Nem érdekes. És aztán már nem csak a hétköznapi kis mozzanatokat nem mondtam el, hanem azt is egyre kevésbé, hogy mit érzek, mit gondolok. Hiába használtam ugyanazt a szókészletet, mint ő… Mégsem jutott el hozzá az információ. És vissza sem.
Annyira másképp gondolkozunk, férfiak és nők. Vajon min múlik, hogy rájöjjünk, sokszor ugyanarról a dologról beszélünk? Vagy képesek legyünk megérteni a másikat. Nem csak látni, hogy mozog a szája, hallani, hogy valami hangféle mintha kijönne a torkából, hanem ÉRTENI őt. És akkor találkozom valakivel, és meg sem kell szinte szólalnom. Ott miért nincs bábeli nyelvzavar?
Közben zöldre váltott a lámpa. Átmentem a zebrán. Már várt rám a barátnőm, hogy együtt ebédeljünk.
Fekete kabátomat felforrósította a nap. Élveztem, ahogy én is kiolvadok.
Visszanéztem. A lány ott maradt a padon.
Nincs nálam a bölcsek köve. Figyelek. Kérdezek. Gondolkozom.
Az a csomag amit szüleinktől örököltünk, azok az erkölcsi normák, a kapcsolatokról alkotott nézetek (fiatalon megházasodni, szülni, gyereket nevelni, csendben és békében leélni egymás mellett egy életet) a mai világban, a mai szabályrendszerek figyelembevételével nem használhatóak. Vágyunk rá, nosztalgiázunk róla. Érezzük a veszteséget. És nem tudjuk, mi a jó, mi a helyes, hogyan tudnánk együtt élni.
Botladozunk, kísérletezünk. Mi a teendő, ha kihűlt a kapcsolat, ha már nincs szex, vagy kevés?
Ismerem már a pontos forgatókönyvet. Ide teszi a jobb kezét, utána adok neki egy csókot, beleharap a fülembe, beleülök az ölébe, 5 perc, vége, kimegyünk pisilni, fogmosás, alvás. Szinte belekezdeni sincs már kedvünk.
– És ha játszanánk? Hátha kicsit változatosabbá tehetnénk.
– 15 év alatt ilyesmi eszedbe se jutott. Honnan jön most ez?
– Mindig érdekelt. Izgalmasnak tartom.
– Miért nem mondtad? – „Mi mindent nem tudok még rólad?”
Nevetségesnek érzem magam nővérkének beöltözve. Olyan kényszeredett, erőltetett. Nem is hiszek abban, hogy ez bármit segítene. Belenézek a tükörbe. Fejemen kis kendő, szám pirosra kifestve. A köpeny felső gombja majd szétpattan. Ki vagyok én? Ki ez az ember? Nem ismerem.
– Nekem ez nem megy.
– Ma nincs kedvem, ne haragudj.
Frusztrált és ideges. Már vagy két hete ezt mondom. Látom, hogy bántja. Látom, hogy kíván. Hogy fájdalmat okozok vele. Nem mehet ez így tovább. Fekszem, hagyom magam. Félúton leszáll rólam.
– Nem kell szánalomszex.
Hajtjuk a mókuskereket. Fáradtak és feszültek vagyunk. Gorombán szól, elsírom magam. Hozzám se érjen. Csak ülünk a kanapé két végében. Bámuljuk a tévét, mert akkor egymást nem kell.
– Talán segítene rajtunk, ha keresnél egy szeretőt.
Akkor talán kedvesebb lenne. Talán én is megnyugodnék, és nem ugranék minden hülyeségre. Talán akkor megsimogatná az arcom. Talán érezném, hogy van még közünk egymáshoz.
Tudom, hogy nem alszik. Hallom a légzésén. Vajon megteszi? Vajon nem fogom később a szemére vetni, hogy megcsalt? Nem fogok csak még jobban eltávolodni? Jó, ha tudom? Vagy akkor nem ismert érzések kerítenek majd hatalmukba? Kicsinyes leszek és bosszúálló?
– Nem akarok mást. – mondja. Átölelem. Bárcsak akarna.
Visszahoznám a lángolást. Telnek a hetek. Ami régen napi volt, mára már havivá csökkent. Próbálok emlékezni. Felidézni a kezdeti érzést. Mikor megfogta a kezem, és hullám futott végig a testemen. De csak üres lapokat látok.
– Elváljunk? – Kérdezem.
– Ne. – Feleli.
Lassan megszokjuk, hogy nincs szex. Már nem alszunk összebújva, nem együtt fekszünk le. Békés együttélés van. A veszekedések elmúltak. Kapcsolatunk baráti szakaszba lépett. Már nem férfi. Már nem vagyok nő. Nemtelenek lettünk egymás számára.
42 éves vagyok. 20 éve élek a férjemmel együtt. Az elmúlt három évben nem szeretkeztünk. Egyáltalán nem érdekel a szex. Hogy őt érdekli-e, azt nem tudom. Nem beszélünk már róla. Néha elgondolkozom, mennyire normális ez így. Többször is el akartam menni szexuálpszichológushoz. Végül addig se jutottam, hogy keressek egyet. Azt hiszem, féltem attól, amit mondani fog. Bármi is legyen az. Elhitettem magammal, hogy ez nem vészes. Mások is vannak így. Sokan.
– Megismertem valakit.
– Mióta tart?
– Másfél éve.
Becsukom a szemem. Figyelek a légzésemre. Nem is tudom, mit érzek. Csalódást vagy megkönnyebbülést? Nem tudom hogyan tovább.
Mindig jó kislány voltam. Túl jó. Ó, de unom! Megfelelően cselekedni, mindig mindenkire tekintettel. Kivéve persze önmagamra. Először Andrásnak legyen jó. Aztán a gyerekeknek. A főnökeimnek. A szüleimnek. A barátaimnak.
Nem baj, ha késik, én várok. Biztos szegénynek sok a dolga. Nem baj, ha elmegy sportolni, szüksége van a szabadidőre. Én nem megyek, mert csak akkor tudnék, mikor ő otthon van, végre. Akkor legalább legyünk együtt. Nem baj, ha rám szól, biztos igaza van. Hisz idősebb is, okosabb, jobban tudja. Nem baj, ha fáradt vagyok, más is az. Nem baj, ha kevés a szex, vagy nem olyan, mint amire vágynék. Nem lehet minden tökéletes, kompromisszumok nélkül nincs kapcsolat. A túl sok kompromisszum azonban felemészti az embert.
Robot vagyok. Egy gép. Teszem a dolgom, de már nem okoz semmi örömet. Felkelek, ovi, munka, ovi, kis játék, altatás, veszekedés vagy csak a némaság kettőnk között. Alvás. Bárcsak mindig aludhatnék. Nincs erőm. Elfogytam.
– Vegyünk fel egy baby sittert. Legyen közös esténk. Amikor csak Te meg Én. Gyerekek nélkül.
– Az olyan erőltetett. Én ebben nem hiszek.
– Segítséget kéne kérnünk. Családterápia.
– Akkor inkább váljunk el.
– Mi lenne, ha ebédidőben hazaugranánk szeretkezni egyet?
– Normál esetben sem akarsz.
– És ha kirándulnánk? A fiúk ott alszanak anyuéknál, és elmegyünk a Kékesre. Kirándulni szeretsz.
Már nem tudunk mit kezdeni a másikkal. Ülünk az étteremben, rutinból fogjuk egymás kezét és várjuk, hogy végre kihozzák a fogást, mert akkor legalább nincs ez a nyomasztó csend.
Mi lesz így a gyerekekkel? Mi lesz, ha vége? És vele mi lesz? Hol fogunk élni? Most vettük meg a lakást. Miből tartom fenn magunkat?
Fáj a hasam. Esténként az ágyban. Elviselhetetlen.
Ez a coaching jót tesz. Érzem. És az is, hogy heti egyszer elmegyek tornázni. Az az én menedékem. Múlt héten nevettem is egyszer.
Talán még menthető.
Mit fognak szólni a rokonok? Nem ilyennek ismertek. Aki elhagyja a férjét. Mit tett Ő? Jó ember.
Még sose fizettem én be a számlákat. Azt sem tudom, hogyan kell. Ez a sok adminisztráció!
Nem akarom zavarni. Nagyon feszült. A gyerekeknek is mondom, hogy maradjunk csendben. Lábujjhegyen járunk az otthonunkban.
Leginkább a nagymamámon lepődtem meg. Büszkeséget és némi tiszteletet véltem felfedezni a hangjában. Mert én megtettem, amire neki sose volt mersze. És amit aztán ötven éven keresztül bánt.
Szingliségem második évében olyan voltam, mint a Grimm-fivérek. Csak én nem meséket gyűjtöttem, hanem élettörténeteket. Férfiakét. Szerencsésnek mondhatom magam, mert lehetőségem nyílt meglátni a másik oldalt. Az Ő nézőpontjukat. Veszteségeiket, sebeiket, fájdalmukat. Elképesztő, de van lelkük! Tudtad? Nem is kicsi. Néha hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, főleg egy válás során. Vagy ők rejtik el. Túl mélyre. És félnek előásni.
A férfi levele (2017. szeptember 2.)
Sorain keresztül is átérzem magányát, azt hogy úgy érzi, egyedül van a világgal szemben, ami árnyékot vetve maga fölé tornyosul. És szinte látom a sötét szoba közepén összekucorodó kislányt is, aki nem tudja, mitévő legyen, mihez kezdjen. Fél, és csak arra vágyik, hogy szeressék. Nincs egyedül, még ha úgy érzi is. Például én is most Önre gondolok. (…)
Ma már azt gondolom, hogy a vágy dönti el. Az hogy ki mennyire vágyik a gyerekre. Arra, hogy szülő lehessen. Lássa megszületni, felismerni, tapasztalni, tanulni, nevetni. Ha a vágy mértéke nem azonos, vagy legalább hasonló, már akkor vége a kapcsolatnak, még mielőtt elkezdődött volna. És azt hiszem ez minden mással is így van az életben. Azokkal tudunk csak együtt menni az úton, akik ugyanarra akarnak menni. Közös a cél. Ennek hiányában azonban minden csupán időhúzás. (…)
A nő levele ( 2017. szeptember 5.)
El fognak válni?
A férfi levele ( 2017. szeptember 6.)
Már talán csak keserűség. Végigmentem a fázisokon. Másképp csinálom. Jelzem. Kérem. Nem csinálja. Újra kérem. Zavarja. Direkt nem. Nekem fáj, ahogy érzem a gyerek fájdalmát. Hangosan kérem. Nem. Utasítom. Ellenáll. Visszatámad. Harcolunk. Elpattanunk!!!
Párterápia. Nem használ. Megértem, sose lesz olyan. Nem is lehet. Ő más.
Csend van. El kell őt engednem. Menni kell tovább, élni kell tovább.
A férfi levele ( 2017. szeptember 8.)
Olvasva legutóbbi sorait, az első gondolatom az volt, hogy hívjon meg egy kávéra és elmondom.
Nő levele ( 2017. szeptember 8.)
Nem ismerem. Nem tudom, mit csináljak? Elküldjem, vagy megkérjem: beszélgessen velem? Egy kávé, vagy egy kis bor mellett. Csendesen.
Nő levele ( 2017. szeptember 9.)
Szeretem ezt az érzést. Azt, hogy érdekel. Hogy kíváncsi vagyok Önre, a gondolataira, a hangjára. Elképzelem, ahogy belép az ajtón. Tudom, hogy rettenetesen zavarban leszek. Egy jó darabig. Talán elfelejtem majd a vizet beleönteni a kávéfőzőbe, vagy leejtek valamit. Nem tudom majd, hova üljek. Közel, távol? Minden bajom lesz. Maga meg csak mosolyog, ahogy csetlek-botlok. Aztán szép lassan feloldódom majd.
Férfi levele ( 2017. szeptember 10.)
Ha nem alszik el, elgurulhatok most az erkélye alá. Csak úgy. Hallani fogja ha ott vagyok.
Férfi levele ( 2017. szeptember 10.)
Itt…
Nő levele (2017. szeptember 10.)
Várjon, leszaladok egy pillanatra.
Nő levele ( 2017. szeptember 10.)
Köszönöm, hogy ilyen bolond.
Férfi levele ( 2017. szeptember 11.)
Mi van, ha nem tudom majd nem észrevenni, mint nő? Mi van, ha maga is ezt érzi és maga sem
Férfi levele ( 2017. szeptember 11.)
Még egy estével közelebb.
Nő levele ( 2017. szeptember 13.)
Mosolyogtam, hogy beágyaztál. Sajnálom, hogy ágyból kipattanós reggel lett neked. Jó, hogy itt voltál.
Férfi levele ( 2017. szeptember 21.)
Eltűntem, de nem örökre.
Már külön voltunk, de még együtt. Nem volt szép a válásunk. Nem vagyok büszke rá. A legrosszabbat hoztuk ki egymásból.
Minden idegesített. Ahogy beszélt, ahogy nézett, ahogy járt, amit csinált. Mindent támadásnak vettem, mindentől frusztrált voltam és feszült. Ha kaptam valamit, kétszeresen adtam vissza.
Gondolom a kudarc, a sértett EGO, a félelem, a veszteség, a csalódottság, a düh voltak a mozgatórugók. Nem sikerült. Vége. És őt okoltam mindenért.
Már nem láttam azt a férfit, akit valaha szerettem. Már csak azt az embert láttam, aki miatt összetört az álmom. És gyűlöltem miatta. De valójában… Gyűlöltem magamat is.
Persze ennyi év után rendeződött a kapcsolatunk. És most már máshogy csinálnám. Túl sok sebet ejtettünk a másikon.
– Ákos kicsim! Gyere enni. Kész a vacsi!
– Anya, miért csak két teríték van? Ki nem eszik?
– Te eszel, meg én.
– És apa?
– Apádnak nem tudom mi a vacsoraterve. – Ákos odafordul a kanapén ülő apjához.
– Apa, eszel velünk?
– Szívesen. Ha jut.
– Ott van a sütőben a tepsi. Szolgáld ki magad. – Veti oda hidegen az anya. A férfi, mosolyt erőltetve az arcára feláll, és odamegy a sütőhöz. Kiveszi a tepsit, szed magának egy adag ételt. Majd evőeszközöket vesz elő, és leül a családja mellé enni. Senki nem szól a másikhoz.
– Finomat főztél Ági.
– Igen anya, nagyon finom. – Ági gyengéden ránéz a kisfiára és megsimogatja a fejét.
– Kérsz még kincsem?
– Egy kicsit.
– Én is repetáznék. – Mondja az apa.
– Jó lenne, ha holnapra is maradna! Ez az ebédem! Sajnos ÉN nem tehetem meg, hogy minden nap kint egyek.
– Talán fél tepsivel jól fogsz lakni.
– Apa, én adok neked az enyémből.
– Nem kell kisfiam, egyed csak meg. Majd én eszem egy joghurtot.
– Ákos, ha befejezted, menj lezuhanyozni! – Ákos feláll és kimegy a szobából.
– Nem gondolod, hogy a gyerek előtt nem kéne így beszélned velem?
– Direkt idegesítesz, igaz Péter? Te ezt élvezed. Mondd, miért nem költözöl már el? Mindenkinek jobb lenne végre.
– Elnézést, hogy zavarlak. Amint aláírod a gyerekelhelyezési kérelmemet, itt sem vagyok.
– Azt lesheted, hogy fele időt veled legyen a gyerek. Nem akarom, hogy olyan ember váljon belőle, mint te.
– Te meg azt lesheted, hogy én ölbe tett kézzel nézem, ahogy ellenem neveled Ákost.
– Én nem beszélek veled tovább! Az ügyvédem is megmondta, hogy ne tegyem. Ha akarsz valamit, akkor majd a két ügyvéd tárgyal.
– Rendben van! Ahogy akarod. Akkor majd felhívom az ügyvédemet, és megmondom neki, hogy Ákos összehozásához két ember kellett: egy anya, és egy apa. Hátha nem tudja. És ez az apa én vagyok. És a fiam életének részese kívánok lenni. És mivel veled ellentétben ő szeret engem, valószínűsítem, hogy ő is ezt szeretné. És addig nem megyek innen sehová, legyen akármilyen fagyos is a hangulat, amíg valami emberi megállapodásra nem jutunk. Az ügyvédem majd felhívja a tiedet, ő pedig téged, és elmondja neked ugyanezt. Remélem, így már boldog leszel.
– Undorodom tőled, és a gúnyos, lenéző, mindenkinél mindent jobban tudó hanglejtésedtől.
Számtalan emberrel beszélgettem. Számtalan történetet hallgattam meg. Ahhoz képest szerintem mi egész jók voltunk. Nem volt gyűlölködés, manipuláció. Nem használtuk a gyerekeket védőpajzsnak. Nem csaltuk meg, vagy csaptuk be egymást. Nem szidtuk a másikat a háta mögött, áthárítva minden felelősséget. Csak fájt. Nagyon. Tudta, hogy nekem is. Tudtam, hogy neki is. Akkori életünk egyharmadát együtt töltöttük. Bajtársak voltunk. Mégsem ment.
Mindketten magunkba temetkeztünk, próbáltuk megérteni mit és hol rontottunk el. Mi. Nem a másik. Neki is, és nekem is megvolt a magunk csomagja.
Azt hiszem, ha hatalommal rendelkeznék, törvénybe iktatnám, hogy házasságot csak és kizárólag egy hosszasabb terápia után lehet kötni, melyből a felek gyógyultan távoznak. Továbbá kötelezném a feleket, hogy évente járjanak el egy pár hetes tanácsadásra, ahol szakemberrel végigveszik, hogyan alakul az életük. Szintén előírnám a heti „én” időt, melyről még orvosi igazolással sem adnék felmentést. Valamint, ez már a 14-es § 132. cikkelyéből egy részlet, „a házastársak napi két órát beszélgetéssel töltenek”. 14§133. „A házastársak naponta minimum tízszer megérintik a másikat”. 15§218 „A férj szerepét betöltő személy évente kétszer megmasszírozza a feleség szerepét betöltő személyt.” A többit a kevés helyre való tekintettel nem közlöm. És amúgy is még kidolgozás alatt áll. Szigorú vagyok, tudom. De hát ez van.
Most mi is történik? Pár év, és minden intimitás megszűnik. Ki-ki elvonul a maga kis világába. Apuka túldolgozza magát, anyuka meg… Ő is. Mindenki feszült, ideges. Nem beszélnek. Egymással legalábbis nem. A főnökkel, a titkárnővel, Tinderen egy vadidegennel igen. Nem mondják el a vágyaikat, álmaikat. Minimális erőfeszítést sem tesznek a másikért, mert az a kapcsolat, amiért dolgozni kell, az úgy már nem vicces. Elvárások vannak, tenni akarás nincs. És minden hullik szét. Frusztrációjukat túlkompenzálják, és vagy a sportba vagy az evésbe menekülnek.
Juhéj, de pozitív ez így. Nem, nem látom jónak a helyzetet. Van bennem egy adag keserűség, három csipet csalódottság, 15 dkg méreg, x kg zsír (a pontos számot sosem fogom elárulni), 3 evőkanál elfojtás, meg persze egy csomó cukor, és még sok minden, ami a titkos összetevő részét képezi. Őseim örökségének továbbfejlesztett változata á lá én.
2016. Elköltöztem. Nem mondhatni, hogy dúskáltam az anyagiakban, ‑ konkrétan egy havi fizetés csücsült a bankszámlámon ‑, viszont volt hol laknom. Sorstársaimmal ellentétben ez meglehetősen nagy helyzeti előny. Itt két dologra is kitérnék.
Kérek minden kedves olvasót, a következő másodpercekben szálljon kicsit magába.
Megvolt? Remek!
Szóval szabad voltam, és enyém volt a világ!
Úgy robbant be idén a tavasz, mint váratlan szerelem szokott. Feltöltött, körülvett, simogatott.
Végre kint vagyok! Sokáig kóborolok az utcán. Csak élvezem a létet. A kabátnélküliséget, a kávét a padon, a hullámzó tömeget.
Furcsa huncutsággal a szívemben sétálok haza. Érzem, veszélyesen csillog a szemem, s mint drog, úgy hat rám az április közeledte.
Te bolond, szeszélyes, tüzes hónap, kinek szülötte vagyok! Nincs hatalmam feletted.
Minden intelem, a józan ész, a megfontoltság, óvatosság lassan elhalkul, a semmibe vész. Csábít a természet, a meleg, az izgalom, a kaland, az irracionális, az őrült. Már nem gondolkozom, s most érzem úgy, hogy élek.
Álmatlanul forgolódom az ágyamban. Akárhányszor becsukom a szemem, biztonságosabbnak tartom gyorsan kinyitni. A sötét szobában nem kísértenek forró képek. Egymásnak feszülő gondolatok zúgnak a fejemben. Vágyom aludni, de nem merek.
Ha vége egy kapcsolatnak, két út áll előttünk. Az egyik az, hogy rendbe tesszük magunkat, elmegyünk orvoshoz, törődünk a lelkünkkel, egészségünkkel. Szóval befelé figyelünk, újradefiniáljuk, hogy kik vagyunk, és építkezünk. Ezt választotta András. (A legidegesítőbb tulajdonsága az, hogy általában igaza van. Annyira bosszant ezzel, hogy fel tudok tőle robbanni.) A másik pedig, hogy belevetjük magunkat az életbe. Az élvezetekbe, a randikba, a bármibe, amitől mindig is megfosztottuk magunkat, és most aztán durr bele, nagykanállal, mert végre valaki nőnek lát, végre vannak sikerélmények, és különben is begolyózok otthon, és nem bírom, és muszáj valahova elmenekülni. Hát ezt csináltam én. Olyan ez, mint a kábítószer. Az elején minden jó és felemel. Aztán megjelennek a rosszabb periódusok. Egyre gyakrabban. A végén meg már csak az van, mégsem tudod letenni. Ha mázlid van, ki tudsz belőle mászni. Ha nem, akkor game over.
Nettó nyolc hónap. Negyvenkét randi. Néha egymás után kettő. Két szabadnap egy héten. Két gyerek. Folyamatos hiszti, meg „Hiányzik az apa!”, és tombolás, és székborogatás és csapkodás. „Nem akarok oviba menni!” és kapaszkodás a lábadba, és nem enged, és erővel téped le magadról és könyörögsz az óvónőnek, hogy ugyan már, ha lenne kedves segíteni. Rohansz a munkából értük, és „Miért csak most jöttél?” És kérés András felé, hogy „Szükségük van rád! Jó lenne, ha többet vállalnál.” De nem. Magadra vagy hagyva. Te akartad, oldd meg! És jönnek-mennek a férfiak, a kávéházakból, az ágyadból, és eltűnnek, és talán jobb is, igazából fáraszt ez is, kiöntik a lelküket, a frusztrációjukat, elmesélik az összes exüket, és hulla fáradt vagy és megfogadod, hogy most már elég! Aztán egy újabb balhé otthon, és legalább felnőtt szót halljál, legalább valami elterelje a figyelmedet. Megjelennek a nem kellek senkinek érzések, pláne két gyerekkel, a biztos dundi vagyok, és hát hogyan lehet, hogy még nem szeretkeztél vonaton, és küldj képet, és még képet, és még, és még, és sosem elég, semmi nem elég. Te sem vagy az.
Nagyon vágyunk egy kapcsolatra, de hogy miképp kell jól csinálni, egyáltalán jól választani, senki nem mondja. Nagyon vágyunk gyerekre, de nem lehet felkészülni a nem alvásra, a visszabeszélésre, a rohamokra, a minden csatornából feléd áradó „hogyan legyél jó szülő és miért nem vagy az” információhalmazra. Nagyon vágyunk a csendre. De csak kiabálás van. Nagyon vágyunk arra, hogy valaki ott legyen mellettünk, egy karra, ami átölel, egy megnyugtató szóra. Arra, hogy azt mondják: „Minden rendben lesz!” De csak a semmi van.
Hajnali 2:22-kor felébredtem. Egy időben, mikor ránéztem az órára, mindig ilyeneket láttam: 09:09, 11:11 stb. Azt mondják, ez jó jel. Aztán volt egy kis katyvasz az életemben, és eltűntek a számok. Érdekes, hogy mikor újra talpra álltam, ez a probléma is megoldódott.
Szóval, mit csinál az ember ilyen korai időpontban? Bevallom, fogalmam sincs, úgyhogy inkább azt mesélem el, én mivel foglalatoskodtam. Először is, ellenőriztem a ruhákat a teraszon. Második napja, hogy szakadt az eső. Megállapítottam, más irányból fúj a szél, úgyhogy szépen visszaslattyogtam a szobába.
Nem tudom, milyen indíttatásból, de a nappaliban aludtam. És ha már arra jártam, megnéztem, mi a helyzet a hangya állományunkkal.
Márciusban hívtam ki az irtókat. Három hónapos garanciával dolgoznak. Három nappal ennek lejárta után újra előkerültek ezek a cuki kis rovarok. Nincs velük különösebb gondom, bár egyszer olvastam egy dél-amerikai regényt, amiben megették az embert, így azért a kedvenceim közé sem tartoznak. De nem ezért gyilkolászom őket. Egyszerűen csak nem szeretem, mikor hívatlan vendégek jönnek hozzám (emberek esetében az efféle cselekedet azért másfajta reakciót vált ki belőlem. Akár még örömöt is). Én sem látogatom meg őket kérdezés nélkül az otthonukban. Maradjon mindenki szépen a maga territóriumán!
Szóval néztem, ahogy a nappali közepén masíroztak páran. Aztán egyszer csak a semmiből újabb jövevény érkezett. Kész rejtély! Az elmúlt napjaink ezzel teltek: megfigyelés, elemzés, várakozás, hogy a szer hasson, porszívózás, pisztollyal a célpont kilövése, és egy vékony kis hangocska – hogy legyen, aki fellép az állatok védelmében is – „Ne bántsátok! Élőlények.”
Fáradt vagyok. Miközben suvickoltam a lakást, nézegettem, milyen munkákat kéne még megcsinálni. Szép kis listám gyűlt össze.
Ennyi. A nagyobb feladatok, mint például kicserélni a fürdőszoba ajtót, az külön tészta.
Erről persze eszembe jutott a férfi-női munkamegosztás. Hogy a fentiek tipikusan olyanok, amit egy valamire való hímnemű személy, némi időráfordítással, simán megcsinál. És nem feltétlen kell hozzá szaki.
Sok mindent elvégzek, mert rákényszerülök. Például kitöltöm az űrlapokat, pedig utálom a hivatalos papírokat. Próbálnak egyszerűen fogalmazni, de nem sikerül, és én valahogy mindig összezavarodok. Neve, anyja neve, születési dátuma. Az anyámé?
Minden ami elemzés, ami szöszölés, ami aprólékos, az nagyon nem az én területem (említettem már, hogy könyvelésen dolgozom?). Összehasonlítgatni a biteket, meg teljesítményeket, meg hatékonyságot, meg MITTUDOMÉNHAGYJANAKMÁR! Én a „durr bele, ugorjunk neki, és legyen kész” típusú feladatokban vagyok erős.
Amikor cseteltem az egyik sráccal, lecicázott. (A velem egykorúakat tekintem srácoknak. A 40 körüliek… na, ők már férfiak) Meg azt írta, „szia, bébi”. Én, kérem szépen, egy értelmes, gondolkodó lény vagyok! Ne minősítsenek le bébi, avagy cica szintre! Mélységesen fel voltam háborodva. Aztán beszélgettem egy barátnőmmel erről. Ő is egyedülálló. Neki is fia van. Ő is mindent megold maga. És azt mondta, „néha bizony NAGYON JÓ BÉBINEK LENNI”. Már belátom: tényleg jó LENNE. Jó lenne NŐnek lenni. „Gyengének” és gyengédnek. Bújósnak. Lágynak. Ez a kemény páncél, amit hordok, már mindenemet felsebezte. Kérdés, hogy voltam-e valaha másmilyen?
Felhasználónév: Csilla
Magasság: 170 cm
Súly: 67 kg, 65 kg, 70 kg, 66 kg, 67 kg
Alkat: átlagos, sportos
Mottó: WTF, kapja be mindenki, várom a nyarat, ki tudja?, csak egy lány
Bemutatkozás: hogy mi a fenéért kell kétszáz szót írni, és mégis ki olvassa el? ááááááááá, a kreativitás mára bezárt, nyitás holnap 8-kor
Csilla, e nem csekély értelmű csacska csaj, csudajó csevegésbe kezdett egy cseppet sem szingli csávóval. Dani, kit láthatóan lenyűgözött a leányzó humora s bája, megsajnálta őt, mivel tulajdonságai ellenére is leírhatatlan légyottokba és lúzerek lomha karjaiba bonyolódott bele. Így hát úgy döntött, leckéket ad… neki. Eme eszmecsere felelevenítése, emléket állít… ennek.
Szemed, szíves olvasó, szegezd hát számtalan soraimra, és további jó szórakozást!
Idő: 2016 szeptember – október
Helyszín: Irodaház
Eszköz: Számítógép
Munkaidő: Van
Elfoglaltság: Csetelés, mert feladat, az bizony túl kevés
Hangulat: Mint viharban a tenger vize.
Szexhiány: Jajj, nagyoooon
Csilla: 4 és 6 évesek. Egyébiránt, amikor valakivel elkezdek beszélgetni, néha csak haveri alapon, ezen a ponton a másik fél hirtelen megszakít minden további kommunikációt. De hát ez van.
Dani: Ezen a ponton miért? Van egy csomó olyan pont, amikor lehet, vagy egy csomó olyan ok. De ez nem olyan szerintem. Persze ha most 22 évesek lennénk, akkor furcsább lenne, de nem ez a helyzet.
Csilla: Nem tudom miért. Persze az is lehet, hogy csak én fogom a gyerekekre. A ködben való eltűnés egyik jellegzetessége a másik magyarázat nélkül hagyása. Így marad az „azt gondolom, ő azt gondolja” kesze-kuszaság. Nálad mi a helyzet ezen a téren? Hosszabb kapcsolat? Csontvázak a szekrényben?
Dani: Na, itt. Én ilyenkor nem tűnök el, csak jönnek hozzám. Szóval nekem is volt egy 10 éves kapcsolatom. Aminek viszont eléggé csúnya vége lett. Volt egy másik pasi, már hónapok óta. Klasszikus félre küldött sms-ek, nem otthon alvások és barátai. Utána volt elég sok úgymond „kiélem magam” dolgom.
Csilla: És sikerült? Mármint kiélni magad, vagy még tart a lendület?
Dani: A lendület az folyamatos. De azért most eléggé le vagyok csitulva.
Csilla: Mikor szakítottatok?
Dani: Elég régen. Lassan 3 éve. És azóta végül is megszakítás nélkül kb. folyton van is valakim. Szóval nem egy éjszakázom.
Csilla: És mi az aktuális státuszod?
Csilla: Megrendeltem a gépet.
Dani: Tényleg? Szuper.
Csilla: Nincs visszaút. Úgyhogy ha megkaptam, már csak az lesz kérdés, mikor pofozod ki. Meg hogy a Stella Artois megfelelő-e a hűtőben, és hány darab. De volt egy kérdésem tegnap, amire aztán nem válaszoltál.
Dani: A Stella tökéletes. Csak az a probléma, hogy ha kocsival megyek, márpedig azzal megyek, akkor elég nehézkes az ivászat, vagyis a rendőrök nem szeretik. Milyen kérdés volt? Arról lemaradtam.
Csilla: Említetted, milyen kapós vagy, és érdeklődtem a jelenlegi státuszod felől.
Dani: Kapós azért nem vagyok. Bár az lennék! A jelenlegi státuszom: kapcsolatban lévő! Na, most majd Te fogsz eltűnni?
Csilla: Nem, miért tűnnék? Már az elején megmondtad, hogy csak poén a Tinder. Bár kérdés, akkor miért jelöltél be mást is, mint a kollégád.
Dani: A Tinderbe nagyon bele tudnék kattanni, és galád módon el is kezdtem a játékot. Ez a húzogatós dolog nagyon jó. Vagyis nagyon tetszik. De csak veled, meg a kolléganőmmel beszéltem.
Dani: Jó reggelt kívánok!
Csilla: Jaj, jó reggelt! Én már most teljesen lefáradtam. Gyermekem háromnegyed órán át üvöltött és hisztizett, mert nem akart egyedül felöltözni.
Dani: Pedig még nagyon korán van. Ohh. Mondjuk, teljesen igaza van.
Csilla: Hi-hi.
Dani: Akkor is hiszti lesz majd, mikor már egyedül akar, és Te nem hagyod. Csak arra még várni kell egy kicsit.
Csilla: Az óvó nénitől meg megkapom, hogy kúszok-mászok utána, és ezért nem elég önálló és nem hajlandó csinálni azt, amit kell. Olyan iszonyat önfejű és akaratos, és makacs, és nem is tudom. Tisztára, mint az anyja! Elkeserítő. És a kedvenc, hogy amikor már azt hiszem, lassan bekattanok, benyög egy olyat, hogy „ölelj át”.
Dani: Jaj, ugyan! Így már máris cuki az egész story.
Csilla: Ripityára fog törni minden női szívet. Én meg majd pironkodok, mikor hétfőn Marit hozza át, kedden Zsófit, szerdán meg Angelikát.
Dani: És titokban milyen büszke leszel rá!
Csilla: Naná.
Ja, kezdő szöveg… nem Tinderen. Ezt kaptam a minap: „Szia, szeretsz szexelni?”
Dani: Na, mondjuk ez béna! Ki az, aki nem szeret? És mit mondtál rá?
Csilla: Azt, hogy nem tudom, még nem próbáltam.
Dani: Jut eszembe, szeretsz szexelni?
Csilla: Épp most gondolkozom azon, hogy apácának kéne menni. Szerinted akkor is lehet, ha nem vagyok hívő?
Dani: Várj! Ha nem vagy hívő, akkor mit nyersz a dolgon? Nem szexelni otthon is lehet, és legalább nem kell felvenni azt a gúnyát.
Csilla: Pedig az olyan szexi. Hmm, ez itt ellentmondásos.
Dani: Az egész apáca dolog szexi nagyon.
Csilla: Más egy szexi apáca, aki önmegtartóztat, meg más egy otthon lévő kétgyerekes anyuka, aki már szexelni sem szexel. A végeredmény ugyanaz, mégis teljesen mást vált ki.
Dani: Jó, igazából talán az a fontos, hogy miért nem szexelsz?
Csilla: Kéne ahhoz egy hímnemű lény, nem? Egyéb megoldásokat maszturbációnak neveznek, nem szexnek. Jaj, de ne beszéljünk erről, mert megint egész nap kívánós leszek, aztán este egyedül fekszem az ágyba.
Dani: Jó persze az nem szex, csak olyasmi. De még várj egy kicsit! Utána dumálhatunk a marhatenyésztésről.
Dani: És egyébként, hogy telt a hétvége?
Csilla: Amúgy jól. Pénteken találkoztam egy barátnőmmel. Az kicsit elhúzódott és mire hazaértem, Te ugye már nem voltál online. Aznap összejött egy csók is, de jobb lett volna, ha nem, mert csak bonyodalmat okoz. Szombat szorgosan, aztán meg gyerekekkel.
Dani: Összejött egy csók? Ha most azt mondod, hogy a barátnőddel akkor elköltözöm a Holdra.
Csilla: Akkor nem mondom. Ott nincs internet, nem tudnánk beszélgetni, meg nem tudnád szombaton telepíteni a laptopomat.
Dani: Oké. De egyébként vele?
Csilla: Megint elképzelted?
Dani: El.
Csilla: Ki kell, hogy ábrándítsalak. Megint. Rossz tulajdonságom, tudom. Szóval, nem, nem vele. A férjem csókolt meg.
Dani: Ohh.
Csilla: Aztán vasárnap mondta, hogy úgyis visszaszerez. És ez olyan szomorú. Mármint szomorú, mert sajnálom őt.
Dani: Én azt hittem, hogy ez egy lefutott dolog már. Vagy, hogy is mondjam, hogy megbeszélt mindkét részről. Ezek szerint Ő vissza akar kapni?
Csilla: Én nagyon szeretem őt, mint embert, de ha tudnék vele élni, nem hagytam volna el. Így is évek kellettek az elhatározásra. Ez az én döntésem volt. Nem az övé. Két hete azt mondta, nem tudja elképzelni nélkülünk az életét.
Dani: Hogy jött a csók?
Csilla: Együtt mentünk dokihoz, és átölelt. Hát így.
Dani: Egy gyors kérdés. Mennyi esélye van annak, hogy miközben ott ülök és próbálom felgyötörni a Win-t a gépedre megjelenik a nagyon szerelmes és nyilván nagyon féltékeny férjed, és egy olyan helyzetbe keveredek, mint a filmekben?
Csilla: Jaj, ne izgulj, nem fog átjönni. Ha meg igen, akkor épp telepíted a gépemet. De nem fog.
Dani: Tehát van rá esély. Jól hangzik.
Csilla: Bezárom az ajtót és elbújtatlak a teraszon, ha kell. Vagy a szekrényben, vagy az ágy alatt. Vagy csak szimplán bemutatlak neki, hogy „Szia, ő Dani, épp telepíti a gépemet”. Teljesen ártatlan szitu. De nem jön át. Bezárom a rácsot is, ok? És akkor olyan mintha otthon sem lennénk. Megint túlfantáziálod.
Dani: Megint? Mikor volt még ilyen? Ez amúgy jogos aggodalom.
Csilla: Mikor volt olyan, hogy egy egyszerű szimpla dologból te egy olyan fantáziát szőttél, amit aztán fel sem tudtál dolgozni?
Dani: Na várj! Ez így nem oké! Leírtál egy olyan mondatot, amit nem lehet! Egyszerűen tilos! És az nem fantázia volt amúgy sem, hanem a teljes valóság.
Csilla: Tegnap láttam az exet a Tinderen. Szokás szerint lapozgattam, balra húz, balra húz, aztán hirtelen… Tudod, mint a lassított felvételeknél. Először annyit fogtam fel, hogy két baromi helyes gyerek van a képen. Köztük pedig egy férfi. Aztán lassan, nagyon-nagyon lassan eljutott a tudatomig, hogy kiket látok. Ott a Családom. Nagyon szar érzés volt. Hogyan is húzhatnám őket balra? Hogyan mondhatnék nekik X-et? A gyerekeimre. És… még az is bennem volt, hogy most más nők is látják őket. És azt mondják, de cukik! És elveszik tőlem. Ők az én gyerekeim! Nem vagyok ma jól. Beszéljünk később, oké?
Csilla: Szép jó reggelt!
Dani: Jó reggelt!
Csilla: Megcsináltam a házimat. Próbáltam képeket készíteni. Tudod, vannak azok, akik akármilyen idióta arcot vágnak, jól mutatnak a fotókon. Na, én nem ezek közé tartozom.
Dani: Nem kell a kamu duma. Mutasd mit sikerült összehozni!
Csilla: Ja, és persze a telefonom össze-vissza torzít. Hol a szemem nagyobb, mint kéne, hol meg kb. 100D-s kosarat csinált a gép. De azt tudod ugye, hogy itt nem ér véget a feladatod? Rendben, hogy a portfóliómat összeállítod, de ki kell okítanod kommunikációt és egyebeket illetően, mert a Match még nem randi. Na, küldöm az egyes számú versenyzőt.
Dani: Mindenben segítek, de jutalékot kérek
Csilla: Átküldöm inkább emailben, jó? Ott többet tudok csatolni. Milyen jutalékot? Az én boldogságom talán nem a te boldogságod is?
Dani: Dehogynem. Ebben igazad van.
Csilla: Na látod! Email elküldve.
Dani: Az elsőn hasonlítasz az exemre. Szóval azt meg sem nyitottam. Van négy, ami nagyon jó. Ebből kettő kifejezetten kurva jó.
Csilla: Túl erős az önkritikám?
Dani: Igen. A 212106 az nagyon bájos. Olyan, hogy is mondjam? „Nagyon cuki lány vagyok, de amúgy meg simán megy a mélytorok” típus. Tehát az a fajta kép, ami előtt a pasik megállnak. 214008-nál tökéletesen eltaláltad a mellmennyiséget (ez egy létező mértékegység). Szép mosoly, jó mellek. Ezt javaslom 2-es képnek.
Csilla: Most pörgetem, hogy beazonosítsam őket.
Dani: Még nem végeztem.
Csilla: Bocsi, bocsi, kussolok.
Dani: Légy szíves! Szóval. 211023 nagyon jó lenne, ha mosolyognál. Végzetasszonya típus. Szemüveg, komoly arc, de egy kicsit nyitott száj, giga mellek (gondolom erre gondoltál a 100D kosárral). Simán be kell tenni a többi közé.
Ez egy jó pakk. Ezekből a képekből pont azt fogod tudni mutatni, amit kell. Hogy „én egy nagyon aranyos és szerethető lány vagyok. Nagy kerek szemeim vannak, amivel mindig ártatlanul nézek, de ha véletlenül szex közben kikötözlek és viaszt csepegtetek rád, akkor se lepődj meg, mert amúgy meg azé na….”
Csilla: Az a gond, hogy úgy elkezdtem röhögni, hogy nincs az az isten, hogy bárki bevenné, hogy dolgozom.
Dani: Sajnálom. Vagyis igazából nem.
Dani: Hogy telt a hétvége?
Csilla: Szuperül. Pénteken az ágyamban aludtak a fiúk. 10-kor Matyi akkorát hányt, hogy kb. mindent beterített vele.
Dani: Ohh. Szegény. De rossz hányni.
Csilla: Ádámot felcipeltem a galériára. 27 kiló, azt hittem megszakadok. Aztán ágyneműt és pizsamát cseréltem és letakarítottam mindent. A fürdőszoba tele lett cuccokkal (amit aztán egész szombaton mostam, 3 adagot!) Matyival kb. hajnali fél 3-ig voltunk fent. Szegény ott nyöszörgött, meg vizet kért. Amit ugye nem igazán adhattam, mert akkor újra kijön minden. Így is még négyszer hányt. De azt szerencsére már csak vödörbe. Nagyon ügyi volt. Aztán szombaton Ádámot elvitte az apukája, Matyi meg velem maradt, hogy ne fertőzzék meg egymást.
Ma meg nekem volt egész éjjel hányingerem. 1-2 órát aludtam csak, és akkor is hülyeségeket álmodtam.
Bocsi, hogy ezzel traktállak. De te kérdezted.
Csilla: Teával a mancsodban?
Dani: Pontosan ezt csinálom
Csilla: Jajaj, szegény. Egyedül?
Dani: Egyedül, illetve a macskával.
Csilla: Orvos? Vagy á, minek?
Dani: Áh, az nem kell.
Csilla: Nem tett jót a favágás, úgy tűnik. Tessék hamar gyógyulni. Gyömbér tea, sok pihi, alvás, infrát nem ajánlom, viszont lehet inhalálni. Ez a javallat.
Dani: Köszönöm. Most leginkább csak aludni akarok, mert éjszaka nem tudtam.
Csilla: Akkor nem szórakoztatlak a roppant vicces tegnapi eseményekkel.
Dani: De, de! Azért nagyon érdekel.
Csilla: Aludjál, puszi a buksidra.
Dani: Meséld csak el.
Csilla: Első a gyógyulás. Vagy ne kéressem magam? Na jó, úgysem bírom megállni. Amúgy két randim is volt.
Dani: Figyelek.
Csilla: Tehát, első számú férfi. Már a képen sem volt egy Adonisz, de nem lehet mindenki fotogén, ugyebár. Pár üzenetet váltottunk csupán. Az sem volt túl bíztató. Igazából se érdekes, se intelligens, se szórakoztató, se semmilyen nem volt, úgyhogy nem is értem, miért találkoztam vele. Ő nagyon lelkes volt. Hétkor volt a randi, és már öt órakor írta, hogy mindjárt indul. Nem volt szívem lemondani. Pedig szerintem mindketten jobban jártunk volna. Sose hallgatok a megérzéseimre! A Westendhez beszéltük meg a találkozót. Késett. Már egy ideje vártam rá, aztán felhívtam, hogy merre jár. Volt valami gond a hármas metróval, át kellett szállni a buszra. Húsz perc múlva futott be. Megláttam. Dani! Bakker, szörnyen nézett ki! Még rosszabb volt, mint a fotón, és kb. úgy volt felöltözve, mint egy csöves. Hát nem igazán így kell jó benyomást kelteni. Rögtön tudtam, hogy ez kínszenvedés lesz.
Beültünk egy kávéra. Először a McDonalds-ba akart invitálni. Ezt is furcsálltam. Végül a vele szemben lévő Costa Caféra esett a választás.
Fizet. Előveszi a pénzét. Övtáskát hord. Itt majdnem felröhögtem. Azt hittem ez már nem divat. Annyira gáz volt az egész.
Leültünk. Alig tudtam valamit kérdezni. Én! Érted? Pedig ez nem szokott gondot okozni. Próbáltam kedvesen mosolyogni, érdeklődni. De nem ment. Nagyon nem. El akartam menni, de az milyen bunkó már, hogy tíz perc után felállok, hogy „bocsi, de ez most nem jön össze”? Na, mindegy. Ezen még dolgoznom kell.
Szóval, nagy szünetek között haladt a párbeszéd, aztán már nem is tudom miért, megemlítette, hogy kitiltották a Facebookról mert beszólt a migránsoknak. Képzelheted, mit írhatott. „És neked mi a véleményed róluk?” – Kérdezte. „Öööö…” –Hebegtem lányos zavaromban, miközben folyamatosan az EXIT táblát kerestem. Aztán valami olyasmit válaszoltam, hogy az embereket nem csoport szinten nézem, és biztos nem lehet túl jó érzés, hogy el kell hagynod az otthonodat.
A randi végén még megjegyezte, hogy nem ilyennek képzelt el (hát én sem őt). Nem ilyen visszafogottnak. A cseten sokkal lazább, és már nem is tudom, pontosan hogyan fejezte ki magát, forróbbnak vagy nyíltabbnak tűntem. Menekültem.
Dani: Ohhh. De szép az egész. Van egy alapszabály.
Csilla: Egy sokadik? Figyelek, figyelek mester.
Dani: Ha meglátod, hogy egy pasin övtáska van, akkor szépen elnézést kérsz, felállsz és hazamész.
Csilla: Oké. Feljegyzem.
Dani: Mondjad a másikat.
Csilla: Tinderes. Velem egykorú. Itt már nem volt gond azzal, hogy miről beszéljünk. A srácnak be nem állt a szája. Mesélt egy csomó mindenről, miket csinál, mi érdekli. Beszélgettünk tőzsdéről, meg már nem is emlékszem mi mindenről. Gyógymasszázsról. Aranyos volt és kedves, és mosolygós és nagyon lelkesen magyarázott. De hát a puding próbája az evés ugye. Úgyhogy miután már két órája dumált, és én az egy sörtől is kellemesen bódult állapotba kerültem (rekordot javítok) hát ki kellett próbálnom. Meg kellett tudnom, hogy helyes, aranyos, kedves, vagy megmozgat-e?
Dani: Ki kellet próbálni? Ezt hogy Érted?
Csilla: Hát, hogy épp beszélt, beszélt, aztán egyszer már nem tudott tovább, mert befogtam a száját.
Dani: Folytatás volt?
Csilla: Nem. Hazamentem.
Dani: Második szabály: az a pasi, aki többet beszél, mint Te, az valójában nő.
Csilla: A fenébe! Ezt miért nem mondtad előbb?
Dani: Ne vicceld el! Ott mindig gond van.
Csilla: Amúgy nem csókol rosszul. De nem akartam hazavinni. Egyáltalán. Pedig ajánlkozott.
Dani: Ő most azt hiszi, hogy nagyon jó nálad. Pedig meleg valószínűleg.
Csilla: Igazából egész jó csók volt, mégsem éreztem semmit, de semmit.
Dani: Vagy szűz. Az a helyzet, hogy ha egy nőt haza akarsz vinni, akkor alap, hogy nem dumálsz, hanem kérdezel és figyelsz. Jó kérdések, jó válaszok. De csak röviden. Mindenre. Néha még vissza is kell kérdezni, hogy lássa, hogy érdeklődsz. De így… Ha dumál az rossz. Ott valami gond van.
Csilla: Azt mondta, nem szokott ennyit beszélni.
Dani: Hogyne. Ha nem érdekel, mondd meg neki mindenképpen és így lesz lehetősége megtalálni a hozzá illő fiút.
Csilla: Valahogy szerintem akkor dőlt el minden, mikor a csók után párás lett a tekintete, és látszott, hogy valahogy tök elvesztette a kontaktját a valósággal. Valahogy ez a tekintet lelomboz. Egyébként meg mondtam már, hogy olyan gonosz vagy?
Dani: Te is.
Csilla: Ééééén?
Dani: Igen.
Csilla: Miért, mit tettem?
Dani: Megcsókoltad. Tesztként. Valószínűleg otthon erre nagyon készült. Levágta a fanszőrét és minden ilyesmi. Azt hitte ez most összejön és be tudja magának is bizonyítani, hogy nem meleg. Erre egy csók után el fogod küldeni a francba, szóval még aznap le fog szopni valakit.
Csilla: Néha nagyon UNDORÍTÓ vagy, ugye tudod? Fúj! De most tényleg, ezt miért kellett?
Dani: Elnézést kérek. Az pedig, hogy volt egy csók és nem tudta belőle kihozni a maximumot, úgy még rosszabb.
Csilla: Amúgy írta utána, és ezzel mélységesen egyet is értek, várj! Idézem. „Fúú, asszem igencsak kijár neked egy jó tömény, izzó szenvedélyes fülledt éjszaka.” Ezzel egyszerűen képtelen vagyok vitatkozni. Csak nem vele.
Dani: Ezt tényleg leírta? Most komolyan?
Csilla: Halálosan komolyan. Print screeneljem?
Dani: Hogy lehet ilyet leírni?
Csilla: Hazudtam én neked valaha?
Dani: Nem.
Csilla: Na, elemezd a mondatot akkor, kérlek!
Dani: Eleve béna. A csaj megcsókolt mégsem lett semmi. Én utána kussolok és nem ilyen baromságokat írok. A fülledt sosem hat pozitívan. Az emberek azt hiszik. De nem. Egy láb lehet fülledt, nem egy éjszaka vagy egy este.
Csilla: Én persze hogy nem hazudtam. Nálad már rezegne a léc, de most ebbe nem megyek bele
Dani: Nálam?
Csilla: Na jó, csak kis füllentések, de aztán tisztáztad magad.
Dani: Addig nem megyek tovább, amíg ezt el nem mondod. Amúgy nyilván hazudunk a nőknek folyton, de mi ezen már átugrottunk, szóval neked nincs okom, vagy akármim hazudni.
Csilla: Szívem csücske, talán emlékeztetnem kéne téged megismerkedésünk körülményeire?
Dani: Jahhh. Hát oké. Az más.
Csilla: Jahhhh.
Dani: Az tényleg más.
Csilla: Na jó, szóval ugorjunk és térjünk vissza a fülledt éjszakás mondat elemzésébe.
Dani: Igazából elmentél randizni. Ha nem pofázik annyit és inkább téged beszéltet, majd ő csókol meg téged, akkor most felírhatna a falára. Totál béna az egész csávó. Add ki az útját.
Csilla: Jaj de kedves! Persze lehet, hogy már fénykép alapján ezt mondtad volna.
Dani: Sanszos. Mutasd meg! Ha nem lenne balfasz a férfitársadalom zöme, akkor hetente lehetne egy jó estéd. Meg nekik is.
Csilla: Szóval, ha időt akarnék spórolni, minden randim előtt meg kéne hogy kérdezzelek. Viszont a gond az, hogy szerintem a végén egy randira se mennék el, mert mindenkit kiszórnál. Cserébe hasznosabban tölteném az időmet. Komoly dilemma.
Na, küldöm.
Ez egy szar kép. De Facebookon nem látok mást.
Dani: Ez komoly? Most csak szívatsz.
Csilla: Nem, tényleg szar kép. Amúgy élőben kicsit más.
Most azért nem reagálsz, mert hánysz? Rosszul lettél? Felment a lázad? Vagy erre nem is tudsz mit mondani?
Vagy, hogy hogyan jutott eszembe megcsókolni?
Dani: Nem, erre tényleg nem tudok mit mondani. De neked Csilla majd egyszer úgy kell meghalnod, hogy tudod, hogy őt megcsókoltad. Most azt hiszem, iszom egy páleszt.
Csilla: Ennyire kiakadtál? Ezt már sosem mosom le.
Dani: Ezt nem. Ennyire. Figyelj! Én nagyon szívesen segítek neked. De ha ilyen pasikat csókolsz meg, akkor kérdéses a dolog. Ezzel a sráccal hulla részegen belefért volna egy kis ujjazás, aminek az lett volna a vége, hogy 15 másodperc alatt a kezedbe élvez! Na, ezt el lehet mesélni viccesen, hogy milyen gáz volt. De így!
Csilla: Te tényleg kegyetlen vagy!
Dani: Amúgy nem értem miért ilyen nehéz neked ez a randizásos téma. Tök nyitott vagy. Jól használod a nőiességedet. Minden klappol. Nem tudom elhinni, hogy csak balfasz pasik vannak.
Csilla: Biztos, hogy nem csak balfasz pasik vannak.
Dani: Boldog Új Évet! Mi újság? Rég nem beszéltünk.
Csilla: Kérdőjel. Pasi. Mindegy. Ugorjuk.
Dani: Mutasd őket majd mondom melyik a jó.
Csilla: Egy pasi van.
Dani: Azt akarod átugrani, amiben jó vagyok. Festés és pasi ügyben verhetetlen vagyok
Csilla: Én ezt tök nem értem Dani. Egyszerűen nem igazodom ki a pasikon. Randivonalon ismerkedtünk meg. Egy csomót írt. Mindig keresett. Aranyos volt, vicces, érdeklődő. Mondta, hogy találkozzunk. Kérdezte, van-e kedvem egy autómosós randihoz. Mert ő mennyire szeret autót mosni, meg a munka oldaná is a feszültséget. Autómosója van amúgy. 25-én karácsonykor találkoztunk. Cuki volt. És tényleg jó ötlet volt a takarítás. Meg hasznos is. Aztán még vagy legalább 4 órát beszélgettünk. A végén kicsit zavarban voltunk. Tudod, amikor nem tudod, hogyan is köszönj el, puszival, vagy esetleg itt a csók ideje. Megvolt ez a kellemes kis feszültség. Puszit kaptam.
Utána napokig nem jelentkezett. Teljesen kivoltam. Most akkor én éreztem rosszul, hogy jól sikerült a randi? Vagy mi történt az elején olyan nagyon lelkes pasival? Írtam végül, hogy mi újság vele, meg hogy mit csinál Szilveszterkor. „Még nem tudom. Lehet, beugrom egy haveromhoz, de nincs nagy kedvem” bla, bla, bla. Kérdeztem, volt-e már ruhahajtogatásos randija? Együtt léptünk át az Új Évbe.
Aztán elmeséltem, hogy megyek a Mátrába. Erre tök belelkesült, hogy milyen jó, és hogy vigyek iránytűt és majd ő ad, csak ugorjak be a munkahelyére. Pénteken összefutottunk. Iránytűt nem hozott, cserébe hátizsákot, meg bicskát, meg esőkabit meg mit tudom én még mit igen. Aztán megint eltelt egy jó hét. Se kép, se hang. Még egy „hali” sem. Ez így normális?
Tegnap elhívott karatézni. Említette, hogy a skacokat is levihetném. Ezt sem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz? Kicsit olyan, mintha haver lennék… És amikor ma megkérdeztem, hogy esetleg oda tudna-e vinni (mármint karatéra), mert maximum biciklivel tudnék menni (azt meg ilyen hidegben mégsem szeretnék), akkor ennyi a válasza: „beszéljünk még délután”.
Ez most mi? Lerázás? Vagy? Nem értem. Ez a túrafelszereléses dolog tök kedves és figyelmes volt, ráadásul ugye kénytelenek vagyunk ismét találkozni, hogy vissza tudjam adni… De közben meg tojik rám. Most érdeklem, vagy nem érdeklem?
Dani: Nem lettél egy kicsit hiperérzékeny? Azt, hogy „beszéljünk még délután” én már nagyon sokszor írtam, nagyon sok embernek. Ez nem biztos, hogy para. Nem tudja még a napját. Nem tudja mi lesz. És van nője.
Csilla: Köszi. Most már sokkal jobban érzem magam.
Dani: Szinte fix, hogy van neki valaki.
Csilla: Ez meg a te fixa ideád. Ha egy pasi nem küld képet, vagy nem jelentkezik, annak csak ez lehet az oka szerinted. De nála miért? És egyébként sem hiszem. Az lehet, hogy nézelődik, másnak is ír, randizik, akármi, de nem gondolom, hogy van barátnője.
Dani: A pasik nem gondolkoznak ennyit, mint Te. Vagy mint a nők. Ti most 70%-on vagytok. 100-nál van szex. Tudom, hogy kiábrándító, hogy mindig erről írok, de ez a helyzet.
Csilla: Már volt.
Dani: Az elsődleges cél mindig ez. Ohh. Hát. Figyelj! Kár ráparázni. Délután úgyis ki fog derülni.
Csilla: Jézusom, azt hittem, hogy ezek a dolgok elmúlnak! Hogy az ember felnő, és nem úgy fogok viselkedni, mint egy idióta. Utálom ezt a részt, amikor már 1-2-3 randin esetleg túl vagytok, de baromira nem ismered a másikat, nem tudod, hogy nincs ideje, vagy nem érdekled, vagy érdekled, de más nő is, vagy jó fejnek tart, de csak ennyi, és van még 1000 másik variáció… Ha már ismered, akkor tudod, azért nem ír, mert baromi szétszórt, és egyszerűen azt is elfelejti, milyen nap van.
Dani: Ez most tényleg kislányos Kenpara.
Csilla: Pláne, ha tudnád, mit írtam vissza.
Dani: Jézus ereje! Mit írtál vissza?
Csilla: Könyörögj!
Dani: Na…
Csilla: Ezt: „Ok, de ne érezd kényszernek. Megoldom.“
Dani: Azt hittem rosszabbat. Ez nem annyira gáz. 10-es skálán 7-es. Bár én berágnék rajta, és két napig nem hallanál felőlem. De hátha ő nem ilyen.
Én tényleg felbasznám magam. A nők túlgondolkoznak mindent, de közben meg kettőig nem látnak előre. Ha kapsz egy ilyen üzenetet, akkor arra csak simán nem írsz vissza. SOSEM SZABAD PUKKADNI.
Csilla: Korrigálható?
Dani: Ez most nem.
Csilla: Te most felhúztad magad?
Dani: Egy kicsit igen. De komolyan. A férfitársadalom nevében mintegy együtt érezve a szerencsétlennel, akit lehet a főnöke épp akkor hívott be a szopókuckóba.
Csilla: Remélem, ő lazábban fogja venni, mert különben lehet, hogy itt a vége fuss el véle.
Csilla: Na, válaszolt a srác. „Okok nyugi”. Áááá!!!!
Dani: Mázlid van. Bejössz neki. Most már tedd meg a kedvemért, hogy elszámolsz 2318746-ig mielőtt írsz neki.
Csilla: Akkor erre most ne írjak?
Dani: De, de. És mit írnál? Várj! Mielőtt elküldöd, előbb írd ide.
Csilla: Nem tudom. Nem érek rá gondolkodni, mert még csak 1891-nél tartok.
Dani: Írd ezt: „Oké. Bocs, ha idegbetegnek tűntem, felhúztak bent, keep in touch”
Dani: Milyen volt a randi?
Csilla: Elmentem karatézni, az jó volt. Aztán hazahozott, de mondta, hogy most nem tud feljönni, mert szeretne beszélni a nagyijával. Az autóban még volt némi csók. Én totál begerjedtem. Azt mondta, lehet, hogy visszajön. Itt ülök már vagy másfél órája nedves bugyival. És nem írt semmit, úgyhogy szerintem ma már nem látom.
Szóval elég morcos vagyok! Ilyet nem ér csinálni! Most visszautasított, mint nőt? Lehet, hogy tényleg ezt történt? Mert beszélni szeretne a nagymamájával? Na, ne már! De amúgy elég vegyes. Kicsit össze vagyok zavarodva. Az is kialakult, hogy jó, ez most van, de… Hogy is mondjam? Nem tudom. Majd meglátjuk.
Dani: Ez megint Kenpara. Nem tanulsz. Mi van veled?
Dani: Mi lett a pasival? Elcseszted, mi?
Csilla: Kapd be!
Kik is azok a léleksimogatók? Biztos ismered őket, legfeljebb nem tudtad, hogy ez a nevük.
Nos, ők azok a férfiak (nem zárom ki női verziójukat sem) akik pontosan tudják, mire van szükséged, mik azok a szavak, mondatok, amiket mindig is hallani szerettél volna. Ami megfog, átmelegít, amitől ragyogsz.
Ez eddig nem hangzik azért olyan rosszul, igaz? Mi a trükk? Nos, közös jellemzőjük, hogy fizikailag nem elérhetők. Ennek számtalan oka lehet. Legegyszerűbb az, hogy az illető másik országban él. Vagy mondjuk, napi 16 órát dolgozik. Viszont! Nagyon ügyelnek arra, hogy fenntartsák a helyüket. Az elejétől fogva (illetve leginkább akkor) különösen figyelnek rád, nem hagynak fél perc szabadidőt sem. Hívnak reggel- délben-este. Azt az érzetet keltik, nem tudnak meglenni nélküled. Hogy számítasz. Olyan hatással vagy rájuk, mint senki más. Szótárjuk hemzseg az olyan szavaktól, mint „Hiányzol!”, „Különleges”, „Te is érzed?”, „Még soha…” vagy esetleg „Nagyon régen nem volt ilyen”, „Hogy nem vette észre, hogy kincs vagy?”, „Igazi férfi”, „Folyton csak mosolygok”, „Vágy” és társai.
Az elején kicsit szkeptikusan fogadod, mi ez a nagy lelkesedés. Aztán csak jólesik, hízeleg. És egy idő után elkezded várni. Várod, hogy rád írjon, hogy felhívjon, hogy jelentkezzen, hogy lássad, hogy hozzáérj, hogy mindaz, amit írtatok, beszéltetek, suttogtatok végre valóra váljon.
Ebben az évben több léleksimogatóhoz is volt szerencsém. Ahogy haladok előre az úton, egyre könnyebben ismerem fel őket, és egyre óvatosabb vagyok. No, meg közben szert tettem némi védőfelszerelésre, mert a velük való találkozás, illetve az elválás mély nyomot hagyott bennem. Hittem szép szavuknak… hittem egy álomban. Hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek. Hagytam magam sodródni. Hagytam megélni a pillanatot. Engedtem, hogy bízzak bennük. Az eszem hiába sikítozott, hiába vonult fel transzparensekkel, hogy „Állj!”, „Vigyázz, vigyázz, vigyázz! A lélek lopó szörnyek, jajj vigyázz, ha jönnek!”… Olyan gyorsan zuhantam, hogy észre sem vettem.
Ma már, ha találkozom egy léleksimogatóval, megfeszített erővel próbálom magam távol tartani. Persze mindig megtalálják a kis rést… Bizalmatlan lettem. Sokszor már akkor sem hiszem el amit mondanak, amikor azt tényleg őszintén teszik. Vagy legalábbis nehezebben. Félek. Félek, egy újabb sérüléstől. Félek, hogy ha eddig többé-kevésbé megúsztam kisebb-nagyobb zúzódásokkal, egyszer végleg darabokra török. Olyan falat építettem magam köré, ami látszólag könnyen lerombolható… De alatta újabb és újabb rétegek vannak. Ott a közöny, az unalom, a fásultság… Az „ezt már ismerem, lapozzunk” életérzés.
Özgürnek hívták. Még kora tavasszal futottam bele a Tinderen. Mikor kiderült, csak turista, és pár napig marad, mondtam neki, hogy felejtse el a találkozást. Maximum megiszok vele egy sört. De mindketten pontosan tudjuk, mit keresnek a külföldiek ezen az oldalon. Felháborodott. Kikérte magának, hogy én mégis minek nézem? Nem szex hajhász! Csak szeretett volna értelmes, intelligens emberrel beszélgetni. Velem. (És hogy én az vagyok, az nyilván kiderült számára két sor után.) Akkor nem jött össze a randi. De beszéltünk telefonon. Kellemes hangja volt. Ő pedig édes. Szó szót követett, és háromnegyed óra úgy telt el, mint egy pillanat. Másnap hazament Törökországba.
Innentől kezdve rendszeresen jelentkezett. Folyamatosan írt hangoutson, meetingje előtt, után, néha közben. Mondta, nem értik a kollégák, mit vigyorog állandóan. Mitől olyan boldog.
Itt még tartottam magam. Messze van. Ugyan, mégis mit akarhat?
Ó, ez a szokásos női kérdés! Mit akar a férfi? AKAR. Valamit biztos. És ahhoz, hogy kellőképpen tudjak védekezni ellene, tudnom kell, hogy mivel állok szemben. Tudnom kell, milyen stratégiát építsek fel. Ki ő? Mi ő? De hiába az információ. Hatékony ellenállás a legritkább esetben sikerül.
Pár nap múlva azt írta, hogy lemondott egy londoni munkát és vett egy repülőjegyet Budapestre. Ennyi volt nekem.
Hamar megváltoztak a beszélgetéseink. Mindenféle érzelmes számot küldött, amit persze nem nagyon tudtam mire vélni… De megtette a hatását. A zene olyan, mint a víz: a legkisebb résen is keresztülfolyik, és pusztító ereje van. Bárhol, bármikor meghallod, rögtön eszedbe jut az a bizonyos érzés, az a pillanat, az az érintés… Örökre. (A vicces, hogy az elején nem is tetszettek ezek a dalok. Rettenetesen gagyiknak tartottam. De addig-addig hallgattam őket, míg teljesen belemásztak a fülembe.)
Bevontuk egymást az életünkbe. Tudtuk, mikor hol van a másik, mikor mi jár a fejében, mikor mi bántja. Éreztük, ez nem „normális”. Nem vonzódhatunk valakihez, akit soha sem láttunk! Nem beszélhetünk mágnesességről, erőről, kémiáról!!! Mégis ezt tettük.
Eljött a nap. Eljött a nap, mikor láttam. Mikor meglátogatott. Eredetileg úgy volt, hosszú hétvégét marad. De az utolsó napokban majdnem le kellett mondania az egészet. Az ügyfél ragaszkodott őhozzá. Hogy vele tárgyaljon. És a cége nem akarta elengedni. „Péntektől-vasárnapig”-ból, szombat lett. 22 órát töltöttünk együtt. Tökéletes 22 órát.
Aztán elment és nem jelentkezett többé. Azt mondta, túlságosan fájna a hiányom. Hánynom kellett ettől a romantikus frázisától. Haragudtam rá, hogy ilyen puhány és gyáva! És hazug! Hogy nincs benne annyi becsület, hogy elmondja, mégis miről szólt akkor ez az egész. De leginkább magamra voltam dühös.
Egy darabig csönd volt. Mikor újra rám írt, hogy „szia, hogy vagy?”, nem tudtam mit mondani. Értelmét vesztette a kérdés. Mégis mit felelhetnék?
Pár hónappal később ismét jelentkezett. Volt egy munkája külföldön, és hazafelé „beugrott volna”. Nem kértem belőle. Megértette.
Nem tudom, létezik-e olyan férfi, aki nem játékból űzi ezt a sportot. Még akkor is, ha ezt tudattalanul teszi. Azt sem tudom, hogy van-e olyan, aki egyszerre lelkizős, és romantikus és közben határozott, és FÉRFI. Vagy aki lágy, aki a másik lelkéhez fonódik, az az élet egyéb területén is ilyen? Nem gondolom, hogy egy férfi lelketlen, (egyáltalán) csak azt, hogy nem véletlen nőknek szánják a romantikus filmeket. A férfiak mások. Más dolgok hajtják őket, más a gondolkodásmódjuk, más a viselkedésük, másról beszélgetnek. És amikor egy léleksimogatóval találkozom, összezavarodom. Mert nem értem.
Ó, én naiv lélek! Azért jót mosolygok magamon, néhány évnyi többlettudás távlatából. Úgy odamennék a 2017-es verziómhoz, (oda is megyek) leülnék vele szemben, megfognám a kezét és azt mondanám:
– Csillácska! Ide figyelj! Mázlid van! Komolyan. Gyere, igyunk meg egy sört. Közben elmesélem, kik azok a nárcisztikus személyiségzavarral küzdő egyedek.
– Hagyjál már ezzel a marhasággal! Mindenki nárcisz, csak azért mert szakít, vagy nem kellesz neki. – Válaszolnék magamnak.
– Jó. Akkor legyen kisféreg. Megfelel?
– Meg.
– Helyes. Szóval, mikor megismerkedsz egy nárcisztikussal, kapcsolatotok első fázisa, az úgynevezett „Love Bombing”. Az, hogy ez mit is jelent, tökéletesen szemlélteti Özgür példája. Ne forgasd a szemed!
– Emlékszel, mit mondott Tomi?
– Nyilván, hisz Te Én vagyok. Azért mond csak.
– Köszi! Mondom is. Azt mondta, már nem tudom pontosan hogyan fogalmazott, de „Szerelmes két nap után, faszomat!”
– Lényegre törő, mint mindig. Hogy is jön ez ide?
– Jaja, nem bajlódott a lírai monológokkal. Mindegy is. Amúgy ezt nem Özgürre értette, hanem Petire, akivel Atyaég, tényleg! Egy hét alatt 97 levelet váltottunk és 10 órát beszéltünk telefonon! Azt hiszem, kicsit túlzásba estünk.
– El kéne gondolkoznod magadon is!
– Tudod, hogy túl vagyok már ezen. Ezzel telt 2018-2019. Igen, én is hülye voltam! Jó! NAGYON hülye voltam. De átragadt a lelkesedése, és a HŰHA, és most biztos megtalálom a nagy Ő-t! Azért amikor a második napon azt írta, hogy belém fog szeretni, na, akkor egy kicsit azért megijedtem.
– De legyűrted a félelmedet, te hős.
– Nem kell gúnyolódni, és különben is, szállj ki a fejemből!
– Te hívtál.
– Hívott a nyavalya. Mit akartam mondani?
– Tomi faszánál tartottál.
– Ja, igen. Köszi! Szóval, hogy hogyan jön ide a megjegyzése. A „Love Bombing” miatt. Mert ugye, ha reálisan nézzük, akkor ez nem reális.
– Azta!
– Kuss! Mármint az, hogy egy kapcsolat elején (egy hét után), már „így odavagyok érted, úgy odavagyok érted, és hívlak, és kereslek, és te vagy a minden és csodálatos vagy és rád vártam” satöbbi.
Nem véletlen hívják a szerelmet mély érzelemnek. Az nem alakul ki fél pillanat alatt.
– Annak hívják?
– Nincs Tomi, és te kötözködsz helyette? Csilla vitatkozik Csillával.
– Miért, mikor nem ezt csináljuk?
– A kedvedért: „A szerelem mély és erős társas kiértékelő érzelem, amely által szorosan kötődik az ember valakihez.” (Wikipédia)
Az elmélyüléshez, azaz a megismeréshez IDŐ kell. A megláttam és megtaláltam az igazak igaziját, az csak délibáb. Meg Hollywood.
– Most próbálod igazolni magad? Még mindig lelkiismeret furdalásod van? Te nem is törted össze azoknak a férfiaknak a szívét! Hisz amit éreztek irántad az nem lehetett valós.
– Nem, én csak…
– Peti, „nem Attila”, meg… Már nem is tudom, hogy hívták azt a srácot…
– Én sem. De úgy rémlik, hogy jó fej volt. Kár érte! „Nem Attila” viszont állandóan munkahelyi balesetekről beszélt. Rettentő érdekfeszítő és felemelő téma. És olyan szinten meg volt keseredve! És olyan szeretethiányos volt, mint…
– Mint te.
– Igen. Mint én.
Azért így utólag bevallom, hogy valahol a tükörképem volt. Azt hiszem. Talán.
– Maradjunk a groteszk karikatúránál.
– Ő is utálta magát, én is. Elképzeltem, milyen lenne a párkapcsolatunk. Nagyon szórakoztató. Figyelj!
Ő: „Csodálatos vagy! A legfantasztikusabb dolog az életemben. Nem érdemellek meg. Szörnyű vagyok.”
Mire én, némi Teréz anyu effektussal megspékelve: „Ne mondj ilyeneket! Te vagy a legkedvesebb ember, akit ismerek. ÉN nem érdemellek meg Téged. Én… én… én egyáltalán nem vagyok csodálatos. Egy hazug vagyok.”
– Neki írtad a „Bárcsak”-ot.
– Tomi akkor is szemét volt. Mondja, fél órája ül a slozin, tizedszerre olvassa, hogy „Ez mégis mi?” Mondom, „Nyugi, nem rólad szól.” Erre „Huhh, akkor elteszem a telefonom alól a vödröt.” Merthogy csöpög.
– Ezért szeretted.
– Nem. Nem igaz! Lehet, hogy faragatlan a stílusa – ne fulladj meg, légy szíves –, de legalább tudja, mit érez. Jó! Nem tudja. De legalább nem mond olyat, ami nincs. Nem mondja, hogy szeret, mikor nem szeret. Jó, jó, jó!!! Állj már le! Akkor sem mondja, hogy szeret, ha szeret, inkább letagadja, rádob három kupac földet, felhúz rá egy épületet és ilyenek. Így már elégedett vagy? Jöhet a bárcsak?
– Jöhet. Aztán István.
– Aztán István.
Bárcsak úgy látnád őt, ahogy én. Hogy mennyit tud adni. Mennyi szeretetet. Hogy milyen érzékeny. Egy szavával mosolyt csal az arcomra. Meghallgat. Vigyáz rám. Átölelném, és nem engedném el. Csak állnék ott, és átvenném a légzésének ritmusát. És tudnám, jó helyen vagyok.
Látom, hogy boldogtalan. Látom, hogy megtört. Hogy reggel felkel, este lefekszik. És mikor belenéz a tükörbe… már bele se néz. Nincs kedve.
Bárcsak látnád, mennyire különleges. Tudnád, miért hiányzik úgy, ha nincs velem. Csak ülnék mellette, még csak szólnom se kéne. Elég lenne, hogy ott van. Mert még a csönd is jó vele.
Nem szereted őt. Képtelen vagy. És mikor szomorúan nézek, azt mondod, nem ismerem. Nem tudok róla semmit. Nem tudom, hány embert sértett meg. Nem tudom, hány embert csapott be. Nem tudom, hányan sírtak miatta. De tudod mit? Nem is érdekel. Vezekelt eleget.
Hallgatom a szavait, ahogy beszél és érzem őt. Minden rezdülését, minden fájdalmát és reményét.
Annyi mindenkit tudsz szeretni. Mondd, őt miért nem? Miért szidod? Miért bántod? Miért pocskondiázod?
Annyi mindenkit el tudsz fogadni.
Őt miért nem?
Bárcsak…
Bárcsak te is úgy látnád magad, ahogy én látlak.
Bárcsak tudnád úgy szeretni magad, ahogy én szeretlek téged.
– Ez így utólag elég rémes. Vagy inkább röhejes.
– Akkor így éreztél. Ennyi.
– Azt hiszem inkább magamnak szólt akkor ez. Rólam. Nem pedig „Nem Attiláról”. Magamat nem szerettem.
– Tudom.
– Tudom, hogy tudod.
– Akarsz Istvánról beszélni?
– Pillanat. Eszem valamit, mert éhes vagyok. Aztán összeszedem a gondolataimat, és essünk neki Istvánnak. Nem úúúgy! Azt csak ő szeretné, hah! Kis hülye! „Veled nem találkozom, csak nyilvános helyen, mert rám mászol!” Álmodozik szegénykém.
– 2017-ben azért eléggé összetört.
– Össze. Kikészített. Három randi alatt!
– Valaki mondott valami olyasmit, hogy a szerelemhez idő kell, meg elmélyülés, és, mit is még?
– KAC-KAC. Ez más volt!
– Persze, persze. Nyilván. A férfiaknál nem más, csak nálad. Egyértelmű.
– Kezdjük ott, hogy én nem voltam szerelmes. Kikérem magamnak! Másodszor, én menekültem előle. Harmadszor pedig sose mondtam neki olyan ragadós maszlagokat, mint nekem „Nem Attila” vagy Peti. És különben is!
– Ne szóljak bele?
– Hát ne!
Funny, funny, funny… must be lovely.
Pár napja ismertem csak. Mondta, 3 levelet ír, aztán telefonál. Elfogadtam a feltételt, bár utólag mondtam neki, hogy a „kép küldve” nem minősül irománynak és legközelebb emlékeztessen, hogy olvassam el a kisbetűs részt is. Még akkor felhívott és másfél órát beszéltünk. Következő nap délelőtt és délután is megismételtük a maratoni csevejt. És az utána lévőkön is.
A randit keddre beszéltük meg. Úgy volt, felvesz, majd elmegyünk valahová. De rám csörgött, hogy nagyon elúszott a munkával, nincs ideje hazamenni, koszos és büdös. Viszont azért felugrana egy öt percre, hogy legalább megmutassa a fejét, aztán megy is.
Nos, igazat szólt. Tényleg koszos és büdös volt. De három órát maradt. Nem is tudom… Nem kezdtek el azonnal pillangók repkedni a gyomromban, de jól éreztem vele magam. Cserébe egy nagyon konkrét mondat fogalmazódott meg bennem, miután elbúcsúztunk (és ennyire határozott kinyilatkoztatás csak ritkán fordul elő velem): nála van a kulcs. Azt nem tudtam, minek a kulcsa, mit nyit, mit ad nekem, de tudtam, nekünk még dolgunk van egymással. Miután egyedül maradtam, még sokáig töprengtem a szavain. Volt egy-két olyan megnyilvánulása, amikkel, hogy úgy mondjam: talált. Megmozdított bennem valamit.
Felkavart. Olyannyira, hogy a reggeli zuhany közben előtört belőlem egy gyerekkori emlék, egy fájdalom, egy seb, és elkezdtem zokogni. Egyre jobban belelovaltam magam a sírásba, végül felhívtam a szüleimet, és előadtam nekik egy pszicho katyvaszt, miszerint egy másfél éves kislány várja, hogy bocsánatot kérjen tőle valaki. Sejtettem, hogy ez nem igazán normális reakció, és igyekeztem biztosítani őket afelől, hogy felnőttként látom az érem másik oldalát is, tudom, mit élhettek át, és biztos borzasztó volt, de könyörgök, nagyon könyörgök, mondják, hogy sajnálják. Szegények. Nem irigylem őket. Rémisztő lehettem. Annak, hogy nem lapozták fel azonnal a telefonkönyvet, hogy kikeressék Lipótmező számát, csak az lehet az oka, hogy 1: manapság már nincsenek telefonkönyvek 2: privatizálták a sárga házat.
Istvánnal egyébként még kétszer találkoztam. Mellette OTTHON éreztem magam. Vele minden olyan természetes volt. De hamar kezdett nagyon elbillenni a kapcsolati mérlegünk, és én nem akartam kiszolgáltatott lenni. Így hát hagytam. Legalábbis ez volt a terv.
Mi az egész fenti történetnek a lényege? Miért ő a befutó? Nos, nem a körülmények a fontosak. Nem az, hogy valaki limuzinnal jön-e értem, és átkóboroljuk-e az éjszakát, miközben a csillagok is csak miattunk ragyognak az égen, és valahol messze romantikus muzsika szól. Mindez egyáltalán nem számít. Csak az, hogy kivel vagy együtt. Csak az, hogy érzed, valami megváltozott benned azáltal, hogy ti találkoztatok. És többé már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Még akkor sem, ha a következő megállónál egyikőtök leszáll a vonatról.
István. Mai napig nem értem, mi volt ez az egész. Annyira nehéz szavakba önteni! Irreális és abszurd, és nem is tudom. Józanésszel felfoghatatlan. Nincs kapaszkodóm.
Nézzük a lényeget. Drágám!
Családi státusz: elvált, két gyerek. (A valóság: nagyon is nős. Asszonyt már nem kívánja. Vagy de? Ki tudja?)
Tartózkodási hely: „Van egy lakásom a XI. kerületben, de megengedtem az egyik munkásomnak, hogy ott aludjon.” „Én bárhol elvagyok.” „Anyámékhoz költöztem vissza.” „Exnél, a kanapén. Még ott van a legtöbb cuccom”
Foglalkozás: Éjjel-nappal. Vállalkozó. Ügyvezető. (????)
Anyagi helyzet (csak mert tudom, ez mennyire érdekfeszítő és mindent meghatározó): „Egy nap alatt keresek annyit, mint te egy hónapban.” „Múltkor volt a zsebemben 16 millió forint, nem tesz már boldoggá. Odaadtam egy kórháznak. Jótékonykodás.” „Most vettem egy házat.” (A sokadikat elméletileg, a gyakorlat meg…)
Öltözködési stílus: Lyukas nadrág. Annyira menők vagyunk, hogy ilyen apróságokra nem adunk.
Önbizalom: Az egekben. „Engem nem érdekelnek az emberek. Unom őket. De akárhova megyek, amint megjelenek, öt perc múlva mindenki körém gyűlik.” „Ha én belépek valahova, akkor ott rend lesz.” „Kész volt tőlem az a nő. Tudtam, bármit megtehetek vele.”
Elfogyasztott nők száma: „Ezer nőt már biztos megdugtam.”
Nem is tudom, hogy jöttem én a képbe.
A kronológia: Ismerkedés Randivonalon. Két héten át napi kétszer kétórás telefonbeszélgetés. Néha háromszor is hívott. Első találkozás nálam. Naaagy beszélgetés. Második találkozás betegség miatt elmaradt. Harmadik találkozás nálam. Negyedik találkozásra szintén nem jött el. Ötödik találkozás nálam. Hatodik találkozás helyett a barátaival ment el beülni valahova, de mondta, hogy ha „Béla ott lesz, akkor inkább átmegyek hozzád”. Utána sms részemről, hogy ezt nem kívánom folytatni. Két hét bőgés. Telefon. Újabb csevej sorozat. István elutazik. István hazajön, és nem szól. István nem keres többet. Fél év hatásszünet. Ráírtam Viberen hogy „Hogy vagy?”. Azóta baráti viszony.
Nos, mint említettem volt, a lényeg, a tények nem érdekesek. Hordoznak némi információt, csak épp hiányzik belőlük az érzelem. Szóval most akkor elmesélném, hogy mi is történt, olyan Csillásan.
Nem is tetszett! Link volt. Nagyképű. Hantás. Megbízhatatlan. És be nem állt a szája. Csak beszélt, és beszélt, és beszélt. Lyukat a hasamba. Eleve már az életkörülményei is zűrösek voltak (lásd fent). Meg úgy minden, amit mondott. Nem állt össze a történet. Ki kivel, hogy miért? Zsongott tőle a fejem.
Egyáltalán nem jött be a hencegése. És nem értettem, mit akar tőlem? Hogy velem milyen jó beszélni. (Mondjuk én nem sokat szólaltam meg, de mindegy.) Meg hogy én mennyire okos vagyok, és más. És érett. Annyira lelkes volt. És azért jó volt hallani a hangját. Jókat mulattam. Aztán jött az első találkozás. Nem fogott meg, mint férfi. Nem éreztem azt a bizonyos kémiát. De volt az a kulcsos gondolat. És egy mondata, ami valahogy nekem addig sosem tűnt fel. „Több érzelem van benned, mint nyolc emberben együttvéve.” Akkor majdnem elsírtam magam rajta, mert hát igen van, hogy egyszerre vagyok dühös és szomorú, és boldog, és félek, és bátor vagyok, és elkeseredett és reménységgel teli, és nem tudom kezelni, szétfeszít, és honnan jönnek ezek, és mi ez az egész őrület? De ebben nőttem fel, ezt szoktam meg. Sose morfondíroztam rajta. Egészen addig a pillanatig. István analizált. Aztán elment, előtte még kaptam a homlokomra egy puszit, másnap meg zokogógörcs jött rám. Jó kis ómen. De nem hagyott és tovább duruzsolt. Keddi napra esett volna a következő találka. Köhögött, lázas volt, minden baja volt. Négykor még „de megyek, mindenképp”. Hát vártam. És vártam. Vártam hatkor. Hétkor. „Mikor jössz?” Üzenet elküldve. Fél nyolckor már nyugtalanul. Nyolckor már szorongva. Hívom. Kikapcsolva. Kilenc óra. Kétségbeesés. Tízkor már… Már nem is emlékszem. Mint akin átment egy úthenger. Nagyon hosszú este volt. Aggódtam, hogy mi van vele, és ez most mi, és hogy? Csend. Két napig nem értem el. Már ott tartottam, végighívom a kórházakat, hogy történt-e valami baj? Hol lehet? „Nagyon remélem, hogy kómában fekszik, különben esküszöm, levágom a …” „Csilla, ez egy seggfej! Küldd el a fenébe.” – mondta egy férfi kollégám, akit beavattam szerelmi életembe, és aki úgy döntött, hogy átmenetileg átveszi Danitól a randi guru szerepét. Én persze mentegettem, ő más, és tüdőgyulladás, és talán, és lehet és izé… Nem volt izé. Se talán. Tényleg seggfej volt. Egy önző seggfej.
Kicsöng! Kicsöng! Ugráltam izgalmamban. És végre felvette. Egyszerre nyugodtam meg, és húztam fel nagyon magam, hogy „az a rohadt szemétláda”, és mosolyogtam, mert hallottam a hangját, az Ő hangját, és meg tudtam volna fojtani, hogy hogyan tehetett velem ilyet, és áááá, és hál Istennek, minden rendben van.
– Na, kukucs! Hogy vagy nagylány? (Lehet, azt mondta: „Hogy vagy gyönyörű?”, mert néha ez is előfordult, de szerintem akkor már nem élne.)
– Örülök, hogy te jól. – És minden volt a hangomban csak kedvesség nem. Ellenben némi szemrehányás, amit ő könnyedén ignorált. Ott folytatta, ahol abbahagyta. Mint aki levegőt sem vesz.
A második randi olyan egyszerű volt. Természetes. Már maga az érzés. Hogy ott van. Ahogy együtt létezünk. Minden. Leült a kanapéra, én meg úgy fészkelődtem, mintha nem én lennék otthon, hanem ő.
– Feküdj nyugodtan az ölembe. – Szólt. És valahogy akkor az tűnt a legkényelmesebb helynek. Fejem a combján, keze a hasamon. Így beszéltünk órákon át. Egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy böködte a köldököm és nagyokat vigyorgott, hogy hullámzik tőle a pocakom (költői túlzással). Ilyen hölgyeim és uraim az, amikor egy ropi mulat. Más kárára. De tetszettem neki. Nagyon is. Aztán meguntam a játékot és odahúztam a fejét a számhoz.
Hogy legközelebb miért ültetett fel, már nem emlékszem. Csak arra, hogy felkészülten ért.
A harmadik randi, a bűvös szám, az intimitás pillanata, a nagy beteljesülés, a mámor. Semmi ilyesmi nem ragadt meg. Az igen, hogy ledundizott. (Fura humora van. Általában rajta kívül senki nem nevet a viccein.) Meg hogy szégyelltem levetkőzni előtte. Szégyelltem a testem. Rémlik olyasmi is, hogy „Ez hülyeség” és hogy „Miért?”, meg mutogatja, hogy neki meg be van horpadva a mellkasa és tele van vágásokkal, az talán szebb? És az is, hogy ez a nap erős hozzájárulás volt ahhoz, hogy radikális gátlás-elvonó kúrára menjek: nudista strandra. Minden más azonban elveszett a feledés tengerében.
Nem voltam belé szerelmes. Ezt világosan tudtam. Mégis valami olyan erős kötés volt köztünk, én nem is értem.
Megbeszéltük, hétvégén együtt leszünk. Lehet, lemegyünk Nagymarosra. Mondjuk az is lehet, hogy mégsem ér rá, mert egy barátnőjével beülnek valahova inni egyet. De tulajdonképpen és akár, mehetnék én is. Aztán mire péntekről szombat lett, ezeket az opciókat elfelejtette. Ellenben „Nagy társaság lesz.” – mondta. „Ha jön a Béla, akkor inkább veled találkozom, mert nem bírom a fejét.” Inkább? Akkor? Na, menj Te a jó büdös… Elég volt. Döntenem kellett.
Nem szoktam szertartásokat csinálni. Nem vuduzom, meg boszorkánykodom, és társai. De aznap gyertyát gyújtottam és hívtam pár ősi istenséget, hogy segítsenek, adják meg a választ. (Volt erről valami Youtube videó, kik az álomistenek, és milyen mondatot kell elmondani nekik.) A kérdés pedig úgy szólt, „Van közös utunk Istvánnal? Mit csináljak?” Másnap hajnali négykor ébredtem. (Nyolc előtt csak akkor szoktam, ha nagyon muszáj. Meg mióta a gyerekek felkeltenek.) Megjött a mondatom. „Küldd el.”
Készültél már arra, hogy letéped a karod? Nem? Milyen érdekes! Akkor lehet, annyira nem fogod átélni mit éreztem akkor. Ne kérdezd, hogy „de könyörgöm, három randi után ez hoooogy?” Mondtam: ez irreális. Tehát, ott álltam, hogy akkor most karletépés, és írtam egy rövid üzenetet. Felelet semmi.
Aztán bőgtem. Két hétig. Bőgtem reggel, mikor fogat mostam. Aztán ebédidőben. Uzsonnára egy kis Excel táblázat mellé. Este fektetés után. Néha a kocsiban. Néha a játszótéren. Néha csak úgy. Néha homokvár építés közben, néha miért ne? Be fogok golyózni. Ez világos volt számomra. Mi lett volna, ha még érzek is valamit eziránt az ember iránt? Szóval úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, szevasz önbecsülés, viszlát méltóság, helló ego, egyszer majd találkozunk, és felhívtam telefonon.
A végjáték rész következik. Lényeg a lényeg, megint sokat beszéltünk. De nem találkoztunk. Elfoglalt ember. Nem volt ideje. Aztán elutazott, és utána elfelejtett szólni, hogy hazajött. Kerestem. „Kukucs, hú, most nagyon nem hallak, mert itt fúrnak. Beszéljünk kicsit később. Jó?” Hívtam pár óra múlva. Kinyomott. Írta, hogy később visszahív. Aznap este csak vártam és vártam, és vártam hatkor, és vártam hétkor… Ja, bocsi, ez már volt feljebb. Egyértelmű volt, hogy róla többé nem hallok. És hogy finom legyek és nőies, kibaszottul fájt. Annyira fájt, hogy én még olyat nem éltem meg. Pedig mestervizsgám van fájdalom és szerelmi szenvedések tantárgyból. Sőt! Még a PhD-t is megcsináltam. Úgyhogy Dr. Szabados Csilla, lelki katasztrófák… Na, ide majd kitalálok valami frappánsat, hogy mi vagyok. Szóval fájt. Konkrétan olyan „most ebbe megpusztulok” jelleggel.
Május volt. Nem voltak elvárásaim. Tudtam, hogy ennek vége. Ennyire nem csapom be önmagam. De kellett a bizonyosság, amivel elégetem az utolsó szálat is, ami hozzá köt.
„Ugorjunk le Egerszalókra!” Mondták a többiek. Akkoriban még nem volt kiépítve a fürdő. Csak maga a pusztaság.
Véletlen összefutottunk valami utcai rendezvényen. Kicsit beszélgettünk, majd elváltunk. Sokadszorra. Nem egyedül volt. Ahogy én sem.
Szerettem minden pillanatot, amit vele tölthetek. ÉLT. Bármit csinált, azt teljes átéléssel, lelkesedéssel tette. Amikor magyarázott, vagy filozófiai előadásokat tartott. Amikor evett. Még azt is, amikor kifújta az orrát. Művész volt. Életművész. És én élveztem az előadást.
Nem volt kedvem leutazni. Vele akartam lenni.
Ültem a kocsiban, hajtottunk át a hídon. Szokás szerint magamba, a gondolataimba mélyedve néztem ki az ablakon. És megláttam Őt, ahogy a korlátnak támaszkodott és nézte a vizet.
„Ki akarok szállni! Most! Azonnal!!! Állítsd meg az autót! Állítsd meg! Állj! Állj!” – éreztem.
De nem szóltam semmit. Hagytam, hogy tehetetlen testemet vigye a lendület. Mert megígértem. Mert állom a szavam. Mert azt csinálom, amit elvárnak tőlem.
Azt akartam, hogy kimondja „nem kellesz”. Kiprovokáltam. Szükségem volt rá, hogy ne reménykedjek többé hiábavalóan.
A barátságunk úgy ért véget, mint egy filmszalag, amit kettévágnak. Többé nem találkoztunk.
Évekig fájt. Akkor is, ha tudtam, ez így jobb.
Május volt. „Később visszahívlak!” – mondta. Tudtam, hogy nem lesz később. Mégis reménykedtem benne. Aztán nyolc körül már nem volt miben.
Azon az estén kitépett belőlem egy darabot. Belenyúlt a testembe, könyékig vájkált benne. Majd egy gyors mozdulattal kirántotta. Artikulátlanul üvöltöttem a kíntól. Képtelen voltam elviselni. Soha nem éreztem olyan szintű fájdalmat. Kellett valami, bármi, ami tompíthatja. Ami segít.
Jó egy hétig viseltem a testemen a karmolás nyomokat. Apróság. Elmúlik. A sejtek regenerálódnak. Külsőleg nyoma vész mindennek.
Mostanában néha rám csörög. Mikor eszébe jut. Mikor NEKI jó. De már belefáradtam a hazugságaiba. Az önzésébe.
Május van.
Fáj. Nem nagyon…. Nincs is miért. Csak egy kicsit. Épp hogy. Mint mikor hosszú kihagyás után lemész edzeni és másnap kissé darabosabb a mozgásod. Nehezebben kelsz ki az ágyból, nehezebben jársz. Mégis elégedettség tölt el. Dolgoztál.
Boldog vagyok, mert ÉLEK. ÉRZEK. Úgy tűnik, még képes vagyok rá. A fájdalom kimozdít a közönyből, az unalomból, ami a hétköznapjaimra hullik, mint egyre vastagodó porréteg.
El fog múlni. El kell múlnia. Ilyen ez. Jön a beletörődés, aztán az elfogadás. Talán a megbocsájtás neki, de leginkább magamnak. Felállok, megrázom magam. Továbbmegyek. Halványul a kép, egyre fakóbb. Szétmosódnak a kontúrok. Már csak egy távoli emlék, vagy annyi sem. Talán csak álmodtam.
Volt valaki, valamikor, aki megérintett. De már nem emlékszem.
És mikor elmúlik, visszasüppedek, és kicsit újra meghalok.
Mielőtt a zárszót és a köszönetnyilvánításokat elmondanám, a történethez hozzátartozik még valami.
Talán az első Tinderes randim alkalmával ismertem meg valakit, aki a barátom lett. Sokszor találkoztunk és sok minden szóba került köztünk. Persze ő is, mint az elmúlt másfél évben oly sokan, mindent tudott, és baromi okos volt abban, hogy nekem mit és hogyan kéne csinálnom. A saját életét inkább hagyjuk. De azért pár dologban igaza volt. Például abban, hogy ha most (mármint akkor) találkoznék a nagy Ő-vel, olyan szar állapotban vagyok, hogy észre sem venne. Cukikám, de ez van. Volt. Meg hogy két embernek olyannak kéne lennie, mint két világítótorony. Magas, fényes. Meg, hogy ha az egyik ember teljesen a másikra támaszkodik, az a kapcsolat nem fog működni. Mert nem a társa lesz. Vagy valami hasonló. Mindegy. A lényeg, hogy sokszor beszélt előző életekről, meg a spiritualitásról. És ugyan eleinte szemforgatva fogadtam a történeteit, meg azt gondoltam, ez az egész egy nagy humbuk és hagyjuk már ezeket a marhaságokat, blokkok, meg látomások, meg (iz)aura, ikerláng, teremtés, ugyan már!, azért lassan elkezdett érdekelni a téma. Egy idő után pedig akármerre mentem, mindenütt ilyesmibe botlottam bele. Szóval, ő ajánlott nekem egy látót, vagy „más dolgokat érzékelőt”. Nem tudom mi neki a titulusa. Eleinte nem akartam elmenni hozzá, de ez az egész Istvános dolog annyira érthetetlen volt, annyira nem tudtam mit kezdeni vele, hogy úgy voltam bármi, ami segítség, az jól jön. Meseszerűen fogalmazva, „ott, ahol az ész megáll, egy másik világ nyílik”.
Magáról a szeánszról nem regélnék itt. Krónikási hűségemet egy nálunk nagyobb hatalom miatt megszegem. Jó, csak vicceltem! Nem ezért. De amúgy tényleg nem írom le, hogy miket mondott. Egyébként meghökkentő dolgokat és úgy, hogy én egy árva mukkot sem szóltam. Kicsit sem. Viszont utána sikerült Istvánt elengednem és a helyére tennem.
Azért mai napig szkeptikus állok ehhez a témához. Fura dolog ez a hitetlenség, meg csak az van, amit látunk problémakör.
Utószó. (Nem zár, bár István ugye kulcs volt, így dukálna. Érted. Kulcs-zárSZÓ. Hagyjuk. Jujj, de késő van már, romlanak a poénjaim.) A látó után azért előfordult még némi pityergés. Például egyszer láttam egy férfit a pékségben ‑ kábé egy hónappal később ‑, aki hihetetlenül emlékeztetett Istvánra, és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy ne rohanjak ki és zokogjak, mert miért is ne? Hiába, szomorú dolog a zsemle vásárlás. Na de, ami volt elmúlt.
Eltelt az ősz, meg a tél. Megismertem Tomit is. 2017-et írunk ugye. És nem tudom mi szállt meg, biztos a kisördög, ő szokott, de küldtem egy kreatív üzenetet Istvánnak, miszerint „Hogy vagy?” Sokáig kellett töprengenem ezen a szövegen, a stíluson, kicsit húztam is belőle, hogy elég frappáns és ütős legyen. A hatás nem maradt el: azonnal felhívott. Bevallom, kicsit meglepődtem, hogy tudja, ki vagyok. Végül is, összesen háromszor találkoztunk. Fél éve! Na de! Nem csak hogy a keresztnevemet tudta, de még a vezetéknevemet is! Azért ez már a hűha kategória. És ami a még meglepőbb, hogy azóta is! Beszélünk. Valahogy barátok lettünk. Röhej. Elmondja, mi van vele, éppen kiért költözik el az asszonytól (ekkor jöttek az újabb puzzle darabok, hogy ő mégsem vált el annyira, igazából, és lényegében nős stb.), én is elmesélem, hogy mi van Tomival. És tudom, hogy akkor csörög, ha dugóban ül, és unatkozik, és már egyáltalán nem zavar. És annyira fura, és hihetetlen, hogy valaha volt ez másképp is. Pedig… Egyszer majdnem szerettem.
Vannak végtelenül elnyúló hosszú napok, mikor mégis minden egy pillanat alatt elszáll. Óráknak tűnő percek. Mikor a sötét még sötétebb.
Mikor úgy érzed, egyes-egyedül vagy.
Arról ábrándozol, ha egyszer együtt lesztek, reggel majd felkelsz ötkor, mert akkor indul a kedvesed. És csinálsz neki egy rántottás szendvicset, különben nem eszik semmit egész nap. Nem bánod a fáradságot, a kialvatlanságot. Semmit sem bánsz, mert ha már ő nem figyel magára, te megteszed.
Aztán felhív egy barátod, hogy egész nap bent ül a portán, és nem tudnál-e arra kanyarodni, venni neki két kiflit és egy kis párizsit. Csinálsz neki valami harapnivalót. Teszel mellé banánt, és némi rágcsát. Furcsa, hogyan ér össze álom és valóság.
Nézed az órát. Hangosra állítottad a telefonodat, pedig tudod, hogy nem fog csörögni. Nem hív. Ismered már annyira. Ma nem.
Majd holnap… amikor már késő.
Van ez a végtelen üresség. Amit csak akkor érzel, mikor tudod, akit szeretsz, sosem lesz a tiéd. Nem megy. El kéne engedned.
Kívülről olyan egyszerű. És logikus. És megmagyarázható. És érvek mentén szépen előkészíted a vádbeszéded. Aztán megjelenik, hozzád ér, és megszűnik minden. Megszűnik a fájdalom, az okozott csalódás. A hiábavalóság. Megszűnnek a be nem tartott ígéretek, a tartalom nélküli szavak. Megszűnnek az átsírt éjszakák, a várakozás. A tudat, hogy ez sohasem fog működni.
Csak távol tartani tudod magad tőle. De nem távol lenni. Ott van minden mozdulatodban, minden lélegzetvételedben.
El fog menni. Megint elmegy. Nem szól semmit, csak csöndben távozik. És te újra végignézed.
Van ez a kegyetlen bizonyosság…
2017 májusánál tartunk. Az izgalmak majd később jönnek. Mert eddig csak úgy elvoltam, semmi kis kaland, meg roppanás.
István után valami rejtélyes okból kifolyólag nem volt kedvem ismerkedni. Ki érti ezt? Kellett egy kis szünet. Akkoriban kezdtem el írogatni. Érdekes egybeesés.
Túl voltam telítődve, és muszáj volt kiadnom magamból. Ömlöttek belőlem a szavak. És aztán ömlött rám a fos, az internet népe felől. Ahogy kiléptem a nagyközönség elé, ott ütöttek, ahol értek. Az érzéseim miatt, az őszinteségemért, a gondolataimért. Összeszedtem a bátorságomat, hogy feltárjam a sebeimet, és erre jól odasóztak. (Az tud ám csípni, rendesen!) De hát, ilyen ez a blog világ! Mondják, aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák. Ezt gyakran én is megkaptam. Így, leírva.
Én voltam a kis szerencsétlen, akit meg kell menteni. Vagy eltaposni. Attól függ, melyik troll melyik táborba tartozott. De mindenki osztott. Csináld így, csináld úgy. Vagy pedig, ugyan, mit akarsz? Két gyerekes anyukaként! Neked már annyi. Biztos te is belevetetted magad a fasztengerbe. Minden nő ezt csinálja. Hazug ribancok. Max öt pontos lehetsz! Keress egy szeretőt, és érd be ennyivel. Kellett neked elválnod, mi? Mert a nők mindig jobbra vágynak! Hát most megkaptad! Ha ügyesen szopsz, talán pár hónapig dugni fog valaki. Azért túl sok elvárásod ne legyen. Ma már könnyen jutni puncihoz, minek vesződne veled bárki is?
Brrrrr. Én is tudom, hogyan kell töltekezni! Lélek pezsgőfürdő. Napi szinten hallgattam és olvastam az ilyen megjegyzéseket. És nyilván szárnyaltam és ragyogtam tőlük, az önbizalmam pedig az egekig emelkedett. Na de, akárhogy is volt, még jelentem „jelen”.
Persze abba is hagyhattam volna az írást. És volt egy időszak, amikor ezt meg is tettem. Elfutottam. Évekig kerestem ki vagyok? És miért vagyok itt? Mi tesz boldoggá? A fiam egyik nap megkérdezte: „Anya, te író is vagy?” Furcsa volt. Vajon az vagyok? Tényleg? Író lennék? Megérdemlem ezt a kifejezést? Ma már azt hiszem, igen. Az írás egy cél. Egy eszköz. Önkifejezés. Az írás, egy részem. Hozzám tartozik. Ha lemondok róla pár ostoba komment miatt, ha félek tőle, ha nem merem felvállalni, akkor vajon nem mondok le magamról is egyben? Igen, ez vagyok én! Igen, ez történt! Igen, hibázok. Igen, tévedek! És te? Te tökéletes vagy?
Persze sokkal egyszerűbb mondani, hogy egyik füleden be, másikon ki. Meg hogy ne is törődj vele! Megvalósítani azonban… Nekem nem ment. Gyomorgörcsös, feszültséggel teli időszak volt, amire munkahelyi problémák is rakódtak. És hát ennek is az újdonsült hobbim volt az oka. Illetve maga a tény, hogy én írok. És a kérdés, hogy de mikor? Ugye nem munkaidőben? Mert akkor hogyan dolgozom? És lehet, én egy rossz alkalmazott vagyok? „Most is hallom, hogy biztos csetel. Más ritmusban kopog a billentyűzete!” Kibeszéltek. Susmorogtak. Kerültek. De nem baj. Innen szép nyerni. Én pedig tulajdonképpen szeretem a kihívásokat.
Nem mondhatni, hogy írói szárnypróbálgatásaim, vagy maga a puszta alkotás ténye túl sok támogatást kapott volna. Alapvetően két forrásból jöhettek volna visszajelzések, megerősítések. Az internetről, követőktől, vagy a barátoktól. Az elsőt már említettem. A második viszont nem is létezett. A legjobb barátnőm például explicit kijelentette, hogy ő nem olvas. Semmit. Tőlem. Mert NEM érdekli. És a többiek, ők is elzárkóztak. Nem tudom miért. Talán féltek meglátni. Ellenben András és a szüleim, na, ők igen! Ők bele-bele kukkantottak. Ez sem segített. Ahogy András mondta egyszer, „Ha tudtam volna, hogy blogger leszel, nem veszlek el!”
Elegem volt. Elegem volt az állandó magyarázkodásokból. Hogy mindenki, mindent szó szerint vesz. Hogy megkérdőjelez. „És akkor most mi történt? „És mikor?” „De tegnap háromkor nem az irodában voltál még?” És a találgatásokból, „Ez biztos a volt férjedről szólt, és te még mindig szereted, csak nem akarod elhinni. És mondtam már neked, hogy…” (Mikor épp Tomiról meséltem, de hagyjuk is.) És abból, hogy úgy éreztem, nem írhatok úgy, és azt, amit szeretnék. Hogy kerülni kell témákat, nehogy valakit megbántsak, vagy zokon vegye. (Gyerekkorom kontra szüleim, házasságom, szegény férjem, fiaim, no de mi lesz a személyiségi jogaikkal? Satöbbi.) Vagy, mert olyan olvassa, akinek nem kéne, és félreérti. Egyszerűen megbénítottak. Lefogtak. Korlátoztak. És megtettek mindent, hogy bedobjam a törülközőt. És be is dobtam. Jó párszor.
Vártam, hogy végre megszólaljon a kapucsengő. 7:55. 8:00-ra ígérte magát. Mindig pontos. Tudtam, most is az lesz. Csak ültem az előszobában. Már nem volt kedvem semmibe se belekezdeni. Élveztem a türelmetlenség érzését. Mindjárt belép az ajtón, mindjárt itt lesz.
– Hol voltál tegnap este? – szegezte nekem a kérdést. Csak néztem bambán. Mégis hol lettem volna? Gyerekes nap volt.
– Itthon. Mégis hol lettem volna?
– Nem ezt írtad. Olvastam.
A romantika a másodperc töredéke alatt elveszett. Bevillant, hogy reggel postoltam egy cikket egy randiról, aminek hihetetlen nagy összegabalyodás lett a vége. Elég régi történet, jobban mondva történetek egymásba gyúrása. Megfűszerezve filmbéli és elképzelt élmények hatásával.
– Az nem most történt. – mondtam. Kellemetlenül éreztem magam. Mintha lelkiismeret furdalásomnak kéne lennie. Mintha megcsaltam volna. Tudtam, ennyivel nem elégszik meg, és szinte már vártam a következő támadást, a következő arcomba csapott kérdést.
– Miért nem vele vagy, ha annyira nagyon jó volt?
Éreztem, ahogy lassan elönti a szar az agyam. Most komolyan magyarázkodnom kéne? Komolyan be kéne mutatnom magam annak, aki elméletileg már ismer, tudja ki vagyok, milyen vagyok? El kéne hogy mondjam, hogy ha azt írom, délután három óra van, akkor lehet, hogy éppen otthon ülök a gép előtt, kint koromsötét van, de basszus, ezt hívják memóriának, írói szabadságnak, képzeleterőnek és satöbbi? Próbáltam higgadtan elmagyarázni, hogyan is kéne olvasnia, de persze nem sikerült. Egyre jobban hadonásztam a kezemmel, ahogy lovaltam bele magam az érvelésbe, emelkedett a hangszínem, és egy idő után már csak annyit mondott, „miért kiabálsz”? Utálom, ha ezt mondják, csak olaj volt a tűzre. Miért kéne nekem bármit is mondanom arról, hogy tipikusak vagyunk? Tipikusak az érzéseink, a reakcióink? Hogy vannak a csendes emberek nagy álmokkal, akik sose csinálnak semmit, csak élnek a langyos vízben. Hogy vannak hazugok. Hogy vannak szenvedélyesek. Hogy vannak álnokok. Gátlásosak. Perverzek. Álszentek. Hogy néha elképzeljük, ellógunk az iskolából, munkából és valami izgalmasat, valami mást csinálunk. És én ezt leírom. Leírom, hogy megtörtént, hogy így volt. Valójában nem. Csak elképzeltem, eljátszottam a gondolattal. És akkor mi van? És leírom azt is, hogy volt egy randim tegnap a társkeresőről, pedig már 4 hónapja nem vagyok fent. Miért ne tehetném jelen időbe a múltat? Miért ne élhetném át azt, ami sose volt? Miért ne játszhatnék el egy gondolattal? Miért kell ezt magyarázni? Miért kell mentegetnem magam?
– Jobb lenne, ha nem olvasnál. Nem tesz jót nekünk. – Ezt már úgy vágtam a fejéhez, mint egy tányért. Kimelegedtem, feszült voltam, csalódott, frusztrált, elkeseredett. Mikor először találkoztunk meglepődött. Nem ilyennek képzelt. Azt hitte, majd jön egy „dög”, egy igazi női sátán. Erre megjelentem én. Csendesen és visszafogottan. Beszélgettünk. Sokat. Ahogy teltek az órák, úgy oldódtam fel a társaságában és úgy élvezte egyre inkább ő is az enyémet. Mikor elbúcsúztunk, már teljesen másképp nézett rám. És most itt vagyunk, és mintha nem értené ezt az egészet. És én sem értem.
– Jobb, ha most elmegyek. – már húzta is a cipőjét. Az ajtóból még visszafordulva odavetette – és nyugodtan írd meg ezt is. Majd holnap az oldaladról megtudom, utánam jöttél-e vagy sem.
Nem mentem utánad. Néztem egy darabig a sötétet és közben azon járt az agyam, lehet, jobban tenném, ha konyhai eszközökről és azok kreatív felhasználásáról írnék. Esetleg történelemről. Időjárásról. Politikáról. Élelmiszerekről. Vagy sorozatkritikát.
Nem állt jól a szénám.
Párkapcsolat: –
Szex: Legalább az lett volna! De nem. Ha igen, az se volt jó.
Munkahely: Rémálom. Naponta akartam felmondani.
Ex: Hagyjuk.
Szüleim: Sajnáltak.
Kreativitásom: Támadva.
Korom: Egyre csak nőtt.
De legalább, ha hazamentem, otthon, édes otthon! Legalább az anyaságot jól csináltam. És várt a béke, és a nyugalom. Ja, nem.
Mikor ismerőseimnél baba érkezik, mindig újra és újra átélem, nálunk hogyan is zajlott, zajlik ez az egész szülősdi.
Mielőtt gyereket vállalnánk, legkésőbb a terhesség alatt, azt hisszük mindent tudunk. Tudjuk, hogyan fejlődik a pocakban és azon kívül. Tudjuk, melyik kórházban fogunk szülni. Hogy mikor mehet először babaúszásra. Mennyi adókedvezményt kapunk utána. Talán azt is, hogy majd magánoviba kell járatnunk, mert az ovik túlzsúfoltak, az óvónők pedig kevesen vannak (óvó bácsik meg lényegében nincsenek). Már kinéztük az iskolát is (kicsit rohad a fala, beázik, és már rég fel kellett volna újítani, de sebaj). Beszereztük az összes önvédelmi vonatkozású, meg pszichológiai könyvet. A polcokon ott a rengeteg játék, a szekrényben a ruhák… Eltervezzük az életünket, milyen szép is lesz, milyen jó is. Milyen klassz homokvárat építünk majd együtt. Meg puzzlezünk és legózunk, és kifestőzünk.
Tudom azt is, hogy az én gyerekem majd szót fog fogadni. Sose veti magát hasra a plázában, nem üvölt vagy hisztizik. Egyedül alszik el, mert fontos, hogy önállóságra neveljük! Én nem követem majd el azt a hibát, mint sok szülő, aki ottmarad az ágya mellett, míg el nem nyomja az álom (őt, vagy a gyereket). Nem én!
Esténként pedig olyan jó lesz a párunkkal összebújni, és fürödni a boldogságban.
Aztán megérkezik, és fenekestül felforgatja az életünket. És rájövünk, erre senki nem készített fel minket. Senki nem mondta el, milyen, amikor a reggeli kávédat csak este tudod meginni. Senki nem mondta, hogy ezentúl egy rossz szóra is ugrasz majd, és egy autóreklámon is sírva fakadsz. Senki nem mondta, hogy estére olyan leszel, mint egy zombi, és mást sem akarsz, csak aludni. Senki nem mondta, hogy hogyan maradj meg nőnek a kapcsolatodban, és ne csak anyaként funkcionálj. Senki nem mondta, hogy ezentúl elfelejtheted, hogy te valaha is átalszol egy éjszakát. És még sok mindent nem mondott el senki sem. Például azt sem, hogy életed legnehezebb, legnagyobb kihívására vállalkozol.
És egy idő után megérted azokat, akik úgy döntöttek, inkább nem akarnak gyereket. Mert az élet tele van lehetőségekkel. Tele van titkokkal, felfedezni valóval, ami csak rájuk vár. És nem szeretnének erről lemondani. Sem a kényelemről, sem a tisztaságról, a pihenésről, a spontán találkozásokról.
Megérted őket. Őszintén. De te már nem tudnál így élni. Bármily nehéz, és sokszor idegőrlő, kétségbeejtő, mégsem cserélnéd el. Soha! Semmiért! Mert az olyan lenne, mintha levágnák kezedet, lábadat. És erre sem készített fel minket senki.
Ádám volt a „prototípus”. Már pici babaként is azt csinálta, amit kell: evett, aludt. 3 hónapos korától csend volt éjjelente. Okos, szép, ügyes. Minden anya álma. Olyan, aki után az ember bátran vállal még egy gyereket, mert az ilyen csemete mellett az élet csupa öröm és boldogság. És valóban.
Aztán jött Matyi. Ő az aki, ha próbálom nevelni, fegyelmezni, csak rám néz és kiröhög. „Mit gondolsz? Majd azt csinálom, amit te mondasz? Hát hol élsz?” Ezt persze nem közli velem. Nincs rá szüksége.
Nem volt olyan tipp, amit ki ne próbáltam volna. Semmi nem használt. Olyan, mint egy hurrikán. Pusztít. Az étkezőben a székeket már ki kellett cserélnem, mert addig csapdosta őket a földhöz, míg teljesen tönkre nem mentek. Viszont ha nevet… Ó, ha nevet, akkor az ember szíve csordultig telik. A memóriájában meg rövidzárlat keletkezik és töröl minden előzményt.
Volt időszak, ami rendszerint a következőképp zajlott: Matyi követelt valamit, én ellenálltam. Erre ő felforgatta a lakást. Rombolt. Tört-zúzott. „Akkor most tegyél rendet!” Egy órán át hisztizett, üvöltött, kiabált(unk), csapdosott, a földön fetrengett. Végül, mint amit elvágtak, abbamaradt a rémálom, ő felkelt és szépen visszapakolászta a dolgokat a helyükre. Utólag nézve megérte az idegösszeomlás, ami akkoriban kerülgetett. Most, ha valamit le akar seperni, csak finoman megjegyzem, hogy „te teszed vissza”, és erre ő nem dobál, hanem óvatosan letesz. Jobb esetben megáll a levegőben a keze. De az a periódus telis-tele volt „ne csináld”, „nem szabad”, „Matyiiii!”, „ne verekedj”, „szégyelld magad”, „most menj innen”, „elég volt!” stb. felkiáltásokkal. Olyat is mondtam, amit később nagyon megbántam, és csak remélem nem okoztam vele semmiféle érzelmi sérülést.
Egyik este teljesen kiverte a biztosítékot. Ádám kérte, hogy kártyázzunk a világítós Fekete Péterrel. Megígértem, hogy majd az ágyban. Megvolt a pancsi, fogmosás, Matyi közben üvöltött, mint a sakál, már nem is tudom miért és mennyi ideje. Nekem mindenesetre soknak tűnt. Nagggyon soknak. Alig vártam, hogy letegyem őket, lekapcsoljam a villanyt, elaludjanak, csönd legyen és én végre egyedül legyek. Így mikor betakartam a fiúkat, mondtam a nagynak, hogy ne haragudjon, de totál kivagyok. Ő pedig megértette. „Büszke vagyok rád, köszönöm!” Rebegtem hálásan neki, majd megöleltem. Milyen jó, hogy ilyen nagy segítségem van nekem! Hogy számíthatok rá. Hogy ilyen elfogadó és empatikus. És miközben ezek a mondatok cikáztak bennem, a kicsi, aki előtte szétszedte a lakást, aki – úgy éreztem –, pokollá tette az este minden egyes másodpercét, szipogva, csendesen megszólalt: „nekem is mondd azt”.
Hirtelen beszippantott az űr. Hiába tanultuk meg általános iskolában a Lóci óriás lesz című költeményt, csak most nyert értelmet. Itt van ez a kicsi fiú, hároméves, és mást sem hall, csak hogy NE, NE, NE, NE! Csak szitkot, veszekedést, miközben ott a tesó, akit dicsérnek, akivel példálóznak. Mit érezhet? Mennyi feszültség, szorongás lehet benne? Talán az ő hibája, hogy nem tudja megfogalmazni pontosan, mi a baja? Hogy nem tudja elmagyarázni? Lehet, hogy fáradt. És éhes. És fél. És bizonytalan. És pici. Mi minden járhat a fejében? Én meg mást sem teszek, csak be akarom törni, szabályok közé kényszeríteni, „helyes viselkedésre” oktatni, ahelyett, hogy próbálnám megérteni őt. Hogy mikor kiborul, a karjaimba venném és elmondanám, milyen hihetetlenül és végtelenül szeretem, és bármit tegyen, bármi történjék is, én itt leszek, és vigyázok rá.
És akkor felé fordultam, megsimogattam az arcát, és könnyes szemmel odasúgtam neki: „büszke vagyok rád”. Ő pedig boldog volt, mellém bújt és elaludt.
2017 május
Télen már teljesen kivoltam idegileg. Minden nap azzal keltünk, hogy „Anya, nem akarok oviba menni” és hogy „Apa kell”. A napi rutin reggel-este 1-1 órás hiszti roham. Minden kéz közelben lévő tárgy a földön, a gyerek jó esetben már meztelen – legalább az öltözködés felén így túl vagyunk –, az asztalról csöpög le a szörp, és már vagy negyedórája el kellett volna indulnunk.
Letolom a 8 órámat, jobban mondva megvárom, hogy elteljen, kabát fel, sietek a fiúkért. Háromnegyed 5… „Anya, miért jöttél ilyen későn?”
Sötét van és hideg. Játszózni nem lehet. Irány haza. Újabb egymásnak feszülés. „Hétköznap nincs tablet.” „De én akarooooooom” „Azt mondtam nincs” „Világgá megyek. Buta anyuka vagy”. A vacsora másfél óráig tart, ennyi idő alatt sikerül elfogyasztani azt a pár karika uborkát, paprikát, és a szelet kenyeret. Így is a fele megint a földön kötött ki. Pancsi során átváltozunk uszodává, nem baj, ezt is összetakarítom. Pizsama, mese. „Nekem olvass előbb” „Neeeeem, nekeeeeem”. Újabb verekedés. Aztán csönd van. Másnap kezdődik az egész elölről, és újra és újra és újra.
Hosszú és kegyetlen volt ez a pár hónap. Az agyam közben folyamatosan járt, a türelmem pedig egyre fogyott. Ha meghallottam azt a szót, hogy „anya”, összerezzentem, és a sírógörcs kerülgetett. Kormos Anett írta „A gyerekek 7 legnagyobb verbális merénylete a szüleik ellen” című szösszenetében, hogy ez a szó, az egyik legdurvább kínzóeszköz. Mélyen átéreztem.
Pihenésre volt szükségem. Egyedüllétre.
Akkoriban jártam coachingra. Kellett valami, ami továbblendít, ami erőt ad. Egyszer azt a feladatot kaptam, hogy rajzoljam le a kézfejemet, és írjam be az ujjaimba az öt leginkább rám jellemző dolgot, tulajdonságot. Miután elkészültem, kielemeztük. Mindegyik ujjnak volt valami jelentése. Amelyik a kommunikációt szimbolizálta, arra én azt írtam „üvöltés”. Hogy őszinte legyek, már nem tudom, hogy ez a mutatóujj volt-e vagy másik, de ez most nem is lényeg. Hát mit is mondjak? Igen. Folyamatosan ezt éreztem. Üvöltenem kell. Kikiabálnom a feszültséget. Üvöltenem, mert túl kell harsognom a gyerekzsivajt. Üvöltenem, mert a szép szó és kérés már nem működik. Üvöltenem, hogy mások meghalljanak. Észrevegyenek… Mégsem jön ki hang a torkomon. Üvöltenem, mert kétségbe vagyok esve, mert nem tudom, mit csinálok rosszul, mert egyedül vagyok, és iszonyatosan kéne valaki, aki néha megfogja a kezem, és azt mondja, „minden rendben van”.
Még azon a héten láttam a Facebookon, hogy a Normafánál közös Üvöltést rendeznek. Mint Isteni jel, úgy jött felém az eseményre a meghívó. Hát elmentem. De kevés volt. Kellett valami több.
Végül kivettem két nap „szabadságot” és egyik hétvégén felmentem a Mátrába. Épp akkor volt -20 fok, hidegebb, mint az elmúlt években bármikor. A szálláson ráadásul napközben elment az áram, nem volt fűtés jó pár órán keresztül, így mikor megérkeztem, a házban 16 fokos kánikula fogadott. Aznap este két takaróval és három pokróccal aludtam.
Másnap elmentem kirándulni. Sütött a nap, nagy hó mindenütt. Csillogott a fényben minden körülöttem. Csodaszép volt. Gondoltam elég, ha elsétálok Galyatetőre, az 4 km, jó lesz nekem. Élvezem majd a tájat, az csöndet, a magányt. És legalább kikapcsolom az agyam.
Nem egészen így történt. Mindenféle gyerekkori történéseken kattogtam, szőttem-fontam, összefüggéseket kerestem. Keresztül-kasul cikáztak az emlékek. Nagyon elegem volt magamból.
Egy óra múlva már a kilátó tetején ültem egy padon, ettem a szendvicsemet és azon meditáltam, hogyan tovább? Most menjek vissza a szállásra? Minek? Malmozni egész nap? Még csak délelőtt 10 volt. Visszatekerve kicsit az időt, mielőtt elértem a célállomást, a következőt láttam kitáblázva: Üvöltő hegy, 4km… Azt hiszem, ezt hívják szinkronicitásnak. Szóval, ahogy lóbáltam a lábam, s a szél lefújta a fejem, döntöttem: megyek tovább.
Nos, míg a kék jelzés szépen ki van táblázva – kiírják az utolsó szög nevét is kb. –, a sárgán tudd magadtól, hogy merre jársz. Ahogy róttam a kilométereket, úgy váltották fel az emberi lábnyomokat az állatiak. Egy darabig egész jó volt, de egy idő után kezdtem kicsit félni. Tempóm szerint már meg kellett volna érkeznem, de sehol-semmi. Nem tévedhettem el! Nem volt más út. Vagy mégis? A dolog akkor lett gyanús, amikor a sárga csík találkozott a sárga kereszttel. Térképem szerint, ez bő fél kilométerrel túl volt a hegyemen. Hátha elírták – reménykedtem – Az nem lehet, hogy elmarad a katarzis! Valahol biztos van egy „Welcome in Üvöltő hegy” felirat, vagy valami. Vagy azért hívják így, mert sehol sincs, és az embernek üvölteni lenne kedve, hogy „HOL A PÉKBEN VAN MÁR?” Mentem még egy darabig tovább, aztán mikor egy szarvas – de legalábbis egy négylábú – elbőgte magát, azt mondtam, na jól van, elég, feladom. Indulás vissza, elegem van! Úgyhogy megfordultam.
Egy pontot, ahol az instrukciók alapján a végállomást sejtettem, kineveztem Üvöltő hegynek, aztán jó napot, ezzel boldog voltam.
A visszaút Galyatetőig, bő egy óráig tartott. Végig felfelé. Hóban. Úgy, hogy előtte már sétáltam ugyebár. Egyre többet álltam meg. Méterenként. Fájt mindenem. Fáradt voltam. Még egy lépés. Csak még kettő. Iszonyatosan szenvedtem. Két dolgot viszont elértem. Egyrészt elmúlt a nyomoktól, a fák suttogásától való félelmem (by the way köszi, Walt Disney a Hófehérkét, az egész gyerekkorom egy rettegéssel telt miattad), másrészt egy idő után már annyira tele volt a hócipőm – szó szerint –, hogy azt vettem észre: NEM gondolkozok. Nem csak kint, bent is némaság van. Csak az érdekelt, hogy cirka 13 km után végre érjek vissza Galyatetőre, onnan már csak 3 km, és hogy LEGYEN VÉGE. Úgyhogy végeredményben hálás voltam az Üvöltő hegynek, mert meghozta számomra a megváltást: 1 óra csöndet az elmémben.
2017 december
Én ezt már nem bírom tovább. Könyörgöm, valaki segítsen! Kikészülök attól, ami otthon vár. Régen olyan jó testvérek voltak. És én jó anya. Most állandó harcok dúlnak. Cseléd lettem, aki mos, főz, takarít. Kimeríthetetlen pénztárca. „Anya, vedd meg ezt! De miért nem veszed? Az Ákos Karácsonyra Xboxot kapott!” Adok, adok, adok és nem elég. „Anya, ne mobilozz már!’
Nem tudok figyelni, nem tudok rájuk koncentrálni. Nem vagyok jelen. Fontosabb a felvillanó zöld fény a telefonomon, egy üzenet, vagy, hogy kibámuljak a fejemből. Néha nyűg minden. A sakk, a társasozás. Mindez egy feladat csupán, amit le KELL tudni. Hogy elmondhassam, ügyes vagyok, játszottam velük. Lám, lám! De nem élvezem. Ülök, dobok a kockával és várom, hogy véget érjen a játék.
Taxisofőr vagyok. Programszervező. – Viszem őket síelni, barátokhoz, szülinapra. Telnek az órák. Üresen. – Betegápoló. Mászóka. Rendőrbiztos. „Moss fogat! Ha még egyszer szólnom kell, nem lesz mese!” „Hányszor kértem, hogy ne rugdosd szét a papucsomat a lakásban?” „LÉGY SZÍVES AZ ASZTALNÁL EGYÉL! Utoljára szóltam!” „Még egy csúnya szó, és zsebpénzlevonás!” Ha egyikkel foglalkozom, a másik lármázik. Ha a másikkal, akkor „anya, nem szeretsz!” „Költözzünk vissza apához!” „Anya, legyen még egy gyereked!’
Kizsigerelnek. Nincsenek határok. Kivárom a másfél órás hisztit, mert most majd megmutatom ki az úr a házban. Kivárom egyszer, kétszer, a harmadiknál engedek. Hetek telnek el így. Semmi nem változik. Vágyom a nyugalomra, de csak káosz van.
Eltávolodom. Néha nem tudom, hogyan szeressem őket. Mit csináljak? Teherré válnak a hétköznapok. Küzdök a túlélésért.
„Anya, én rossz vagyok?” „Igazságtalan, gonosz ez a világ!” És a szívem megszakad. Elnézem őket, ahogy alszanak. Összebújunk. Túlcsordulok. Ilyenkor minden olyan békés. Kis angyalok. Nyolckor kijövök a szobából. Enyém az éjszaka.
Fél tízkor sem alszanak még. Fáradt vagyok és nyűgös. ALUDJANAK MÁR! ÉLNI AKAROK! „Anya, ne menj ki! Félek!”
Elönt a harag. Őket vádolom. Ha nem lennének gyerekeim, lehetne társam. Mégis ki vállalna fel két gyereket? Akikkel annyi baj van! Én menekülnék. Meglátnám, mi folyik itt, és kalap, kabát!
Milyen emberré torzultam, hogy ilyeneket gondolok? Hogy ilyeneket érzek? Mit tettem velük?
Emlékszem mikor megszülettek. Életem legboldogabb pillanata volt.
Vajon csak védőpajzsként használom a gyerekeket? Kifogásként? Rájuk hárítom saját felelősségemet, kudarcaimat? Mert ez így egyszerűbb? Könnyebb, mint szembenézni azzal, hogy valami nem működik. Elromlott bennem. Vagy sose volt elég jó.
„Anya, miért nincs társad?” Egyáltalán akarok párt magamnak? Vagy csak azt várom, hogy valaki kimenekítsen ebből az őrületből? Megoldja helyettem a problémákat? Megnevelje helyettem a fiúkat? Ha már én képtelen vagyok rá. Ebben is megbuktam?
Még mindig büntetem magam. Mindig megtalálom a megfelelő okot arra, miért nem lehetek boldog. Régebben a testemre fogtam. Vagy arra, hogy biztos nem vagyok elég vicces és szórakoztató. Kamaszkoromban arra, hogy még szűz vagyok. Később, hogy nem vagyok laza, bulizós. Nem vagyok ilyen, nem vagyok olyan. Most meg az anyaságra. Tökéletes alibi. Persze… ha nem lennének, akkor meg azt mondanám „kinek kell olyan nő, aki már a harmincas évei közepén van, és még gyereke sincs? Biztos már nagyon ketyeg az órája! Vagy van vele valami gond!”
Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Semmit sem tudok.
Azt hiszem. Ezen is állandóan felhúzta magát. Csörgött a telefonja, erre bement a szobába, és magára csukta az ajtót. Mondván, csak úgy hallja, amit mondanak. (Érdekes, minket mindig meghallott, akkor is, ha sugdolóztunk.) Aztán rendszeresen vörös fejjel jött ki. Tiszta idegbeteg volt. Ott ordibált, hogy egy mondatot nem tud nyugodtan váltani. És hogy köszöni szépen, először is nem a „SZERELME” volt az illető, most beszélt VOLNA vele először, és mi jól beégettük (jelentsen ez akármit is)! Mintha a mi hibánk lenne, hogy a bácsinak jó a füle. Alig kiabáltunk. Meg hogy nem igaz, hogy öt percig nem lehet nyugton hagyni őt! De hát, ha a tesóm partvissal kergetett! Mire való az anya, ha nem arra, hogy megvédjen, és hozzá menekülhessek? És az, hogy már egy pohár tejet sem lehet kérni, mert ő „éppen beszélNE”! Amúgy is tudja, hogy az öcsém nem szeret egyedül a mosdóba menni. Most ezért miért kell patáliát csapni? Én csak annyit kérdeztem, hogy „anya ki az, és mit mond?”. Azért ez nem olyan nagy ügy!
Megfigyeltem, hogy a felnőttek, ha nem tudnak mit válaszolni, mindig az felelik, „ez bonyolult”. Például anya randira ment. Egy óra múlva hívtuk, hogy jöjjön haza, mert én indultam volna meccsre, az öcsém meg vele akart lenni. Amikor az utcán szembetalálkoztunk, boldogan kiabáltuk, és futottunk felé, hogy
– Milyen volt a randiiii? – Ennek sem örült, pedig mi csak érdeklődtünk. Egyébként azt felelte, hogy nagyon jó. Na, mindegy. Szóval, pár napra rá megkérdeztük:
– Találkozol még azzal a bácsival?
– Nem. – Mondta, és láttam, hogy kicsit szomorú.
– Miért nem?
– Ez bonyolult. – Vagy ott volt a … (nem árulhatom el, hogy ki, mert anya megkért, hogy ne beszéljek róla). Szóval jó sokat voltak együtt, és amikor mi apánál aludtunk, ő mindig vele. Meg akartam ismerni. Küldözgetett játékokat, könyveket nekünk, meg volt, hogy cseteltünk anya telóján.
– Anya, mikor láthatjuk mi is? – Ő csak sóhajtott, és…
– Bonyolult. – Később azt mondta, már nem találkoznak. De azért még láttam, hogy felbukkan a képe a mobilon.
Anya furán reagált dolgokra. Vagy kiabált, vagy bőgött, vagy elvonult. Mi a baj azzal, hogy:
– Anya, neked mikor lesz társad? – Én nem értem. Vagy, hogy:
– Anya, szeretnék még egy tesót! Szüljél még egy gyereket, jó?
– Anya, a mi hibánk, miattunk nem?
– Anya, alhatok ma nálad?
– Anya, miért nem szeretett téged?
Egyébként eredetileg arról akartam írni, hogy anyám mennyire igazságtalan volt. Emlékszem, a tesómnak mindig 7 cm-re húzta le az ablakát a kocsiban, nekem meg 6 cm 55 milliméterre. Aztán persze mikor szóvá tettem, csak idegeskedett. Lehúzta az enyémet. Erre persze a tesóm szólt, hogy most nála nem egyforma. A végén anyám centivel jött. Megállt a lámpánál villogóval, kimérte, amit ki kell, visszaült, húzott még, közben a kocsik mögöttünk dudáltak – a felnőttek mindig idegesek – aztán odament az öcsém oldalához, azt is kimérte, ott is húzott. De hogy emiatt miért kell kiabálni? Ő meg csak hisztizett, hogy „ÉPPEN VEZETNE”, és ilyet nem lehet csinálni, és visszamutogatott csúnyákat az autósoknak. Persze neki lehet. Amikor meg mi integetünk középső ujjal, akkor meg ránk szól. Na, mindegy.
Az újrakezdésben az a szép, (az szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme fekete), vagy az izgalmas, hogy nem csupán arról szól, hogy most lesz egy új társad és éltek boldogan, míg világ a világ. Nem csak arról, hogy próbálod nevelni a gyerekeidet, meg túlélni a mindennapokat. Vagy olyan banális kérdésekről, hogy hol fogsz élni, miből tartod fenn magad? Hanem hogy egy idő után rákényszerülsz arra, hogy rendet rakj a szekrényben. A belső szekrényben. Megnézd, ki is vagy valójában, milyen szokásaid vannak, milyen csomagot cipelsz magaddal, milyen sérüléseket. Hogyan működsz egy kapcsolatban, hogy néz ki az a pocsolya, amibe már századszor is beleléptél? És hasonlók. Persze gyakran megesik, hogy ahogy pakolod kifelé a ruhákat, „hú, hát ott még hátra is becsúszott egy-két dolog. Ezeket észre sem vettem”. És aztán újabb és újabb elrejtett holmikat találsz. Míg végül az egész olyan lesz, mint Mary Poppins táskája. Feneketlen.
István után tartottam egy nagytakarítást. Végül is jobb dolgom úgysem akadt. Lelkileg túlságosan kivoltam, hogy most férfiakra gondoljak. Időm, mint a tenger. Hasznosan is el lehet tölteni.
Még házasságom ideje alatt, volt egy „aha” élményem. Egy könyv okozta. A címe, Szállj le a döglött lóról. Ebben azt fejtegeti a szerző, miért van az, hogy egy önbizalomhiányban szenvedő ember, olyan társat választ magának, aki nem építi, hanem tovább rombolja az illető magáról alkotott képét. (Ugyanígy, miért olyan munkát végez, amit nem szeret, és van még jó pár hasonló terület.) Az egész elméletet a komfort zónára építi. Mert mi is egy alacsony önbecsülésű ember hite? Az, hogy ő nem elég jó. Ezt tudja, ezt véli. Amennyiben olyan párja lenne, aki minden nap elmondja, „Te milyen gyönyörű vagy”, „Milyen értékes” stb, úgy érezné, becsapja az illetőt. Hisz ez hazugság! Ez nem igaz! Ő nem jó. És nem szép. Ő nem érdemli ezt meg. Ezáltal belső konfliktus keletkezik, feszültség. Félelem, hogy egyszer csak lebukik, lehull a lepel, és szívszerelme rájön, minden eddigi csak látszat volt. Ezért úgy reagál a kedvességre, hogy elkezdi meggyőzni a másik felet arról, hogy ő milyen is „valójában”. Gondoljunk az olyan mondatokra, mint „Úgyis elhagysz”. Vagy „Nem vagyok én olyan jó, mint hiszed”. „Majd, ha megismersz, rájössz, hogy …”. „Biztos nem is szeretsz” stb. És egy idő után az fog történni, mint az önbeteljesítő jóslatoknál általában: a férfi, vagy nő, megunja ezt. Keres mást. Megcsalja. Elhagyja. Vagy elkezdi bántani. Az „áldozatban” a diszkomfortérzet csökken, hisz visszaáll a rend, bebizonyosodott, megerősítést nyert, hogy ő tényleg értéktelen. Ezért sokkal egyszerűbb eleve olyat társat választani, aki valamilyen formán abuzál minket. Hisz ott nincs félreértés, nincs belső konfliktus. Folyamatosan támogatva vannak a negatív ítéletek. Vagy fizikai, vagy verbális formában. Megver? De hisz megérdemeltem. Azt mondja, hülye vagyok? Igaza van, az vagyok.
Ez egy ördögi kör, amibe ki tudja, miért csöppen bele valaki. Talán egy rossz mondat gyerekkorból. Vagy nárcisztikus szülő. Egy helyzet, melyben kinevettek minket. Egy fiú, vagy lány, aki visszautasított. Bármi lehet. Akár az is, hogy te vagy a második, harmadik gyerek a családban, és kevesebb figyelem jutott rád. Az apa hiánya, az anya szeretetmegvonása.
A dolog dinamikája a következő. Nem szeretem a testem. Elbújok. Ezért furcsán néznek rám. Úgy élem meg, kiközösítenek. Szorongok. Nem vagyok elég jófej. Bezárkózom. De vágyom arra, hogy valaki szeressen. De én egy selejt vagyok. Nagy a hasam, meg olyan magányos farkas típus. Kinek is kellenék? Azért akad valaki. Aki elvisel. Hősiesen. De bánt. Megértem. Ennyire vagyok elég. Beszerzek néhány újabb traumát, szexuális erőszak, orgazmus hiánya. Kilépek a kapcsolatból. Kevés, de rossz tapasztalattal. Jön valaki, de hát én nem tudok elmenni. Ez gond. Ez egy férfinek olyan sokat számít. És én képtelen vagyok megadni neki azt az örömet, hogy ő ki tud elégíteni. Elhagy. Biztos ez az oka. Nőiségem még jobban megalázva. A szexre úgy tekintek, mint egy feladatra, amit képtelen vagyok teljesíteni. Görcsölök. Kipattogzik a bőröm. Már ronda is vagyok. És ez így megy tovább és tovább. Egyre több minden rakódik arra a bizonyos egy mondatra, amit valaki valaha, talán húsz éve mondott nekem.
A jó hír az, mert van, hogy bár kilátástalannak tűnik a helyzet, úgy hihetnéd képtelenség kilépni ebből az örvényből, ez nem igaz. Meg lehet szakítani a folyamatot. Nem könnyű, de nem reménytelen. És mivel régi és jól rögzült beidegződéseid vannak, újra és újra vissza fognak térni, hogy azok működtessenek téged, azokat a válaszokat add, amiket oly jól ismersz. Azt hiszem, az már egy nagy siker, ha felismered ilyenkor őket! Viszont, ha van rossz ördögi kör, van jó is. Egy területben végbement pozitív irányú változás kihat a többi területre is. Lassan kinyílsz, egyre több emberrel állsz szóba. Egyre többet nevetsz. Egyre több dicséretet kapsz. Egyre inkább felismered, hogy hát nem is vagyok olyan borzasztó. Megváltozik a tartásod, a kisugárzásod. Kedvesebb emberek vesznek körül. Több mosolyt kapsz. És lassan, nagyon lassan trendi szóval élve, egyre több jó dolgot „vonzol be” az életedbe. Na persze ezek évek. Meg pszichológusi kezelések. Vagy tréningek. Vagy kinek milyen recept válik be.
István után annyi történt, hogy ráláttam a batyumra. Mondhatni, az első lépést megtettem.
Nő: És hiába mondtam neki, hogy egész nap dolgoztam, és azt sem tudtam hol áll a fejem, tébolyda volt aznap a munkahelyen. Még pisilni sem tudtam kimenni. Alig vártam, hogy hazaérjek, és egy picit lepihenjek.
Veszekedtünk.
Elfelejtettem kenyeret hozni, pedig már előző nap is mondta, és éhes volt és nem volt mit ennie. Tudja milyenek ilyenkor a férfiak. Ha éhesek… Kijött a sodrából. Fájt az a pofon.
És nem tudom, mit tegyek, próbálok a kedvére tenni, de olyan apróságokon is felhúzza magát.
Dr: Ön szerint ez APRÓSÁG? Nem volt otthon kenyér! Kisasszony, maga ennyit nem tud megtenni a barátjáért? Maga nem is szereti őt! Teljességgel figyelmen kívül hagyja az igényeit.
Mondja, mikor szeretkeztek utoljára?
Nő: Tényleg úgy véli, hogy az én hibám? De…
Dr: Ne mentegetőzzön! Válaszoljon! Tudta, hogy nincs otthon kenyér, vagy nem?
Nő: Tudtam.
Dr: Mégis a pihenést választotta. Hát milyen TÁRS maga? (…)
Most, hogy rávilágítottam az igazi okra, van még kérdése?
Nő: Nincs. Nincs több. Igaza van, megérdemeltem. Éhes volt és én cserbenhagytam.
Dr: Így igaz. És most idejön, és elfecsérel az életemből egy órát a felesleges sirámaival. Miközben pontosan tudja, hogy megérdemelte azt a pofont. Maga senkire nincs tekintettel. Panaszkodik, itt sír, várja, hogy megvigasztaljam. Nem, nem fogom megvigasztalni. Most nagyon feldühített.
Tudja ön, mi a legdrágább az életben? Az idő! És ön az én időmet rabolja.
Nő: De én fizetek ezért!
Dr: És úgy véli, mindent megvehet? A drága ruháitól kezdve mások türelméig és jóindulatáig?
Nő: Nem. Nem vehetem meg. Sajnálom. Tényleg. (…)
Dr: Akkor most nézzük meg mi történt itt, rendben? –Zavart csend áll be a rendelőben. Az eddig emelt hangon beszélő doktor hátradől a székében. Nyugodt és kiegyensúlyozott. A nő kényelmetlenül fészkelődik. Vállai előrebuknak, tekintetét félénken a vele szemben ülő férfire emeli.
Ön eljött egy orvoshoz. Elmondta, hogy mi történt. És én egy fél pillanat alatt meggyőztem, hogy a párja agresszív viselkedése teljesen normális. Mi több, én is azzá váltam. És ön mit tett? Fülét-farkát behúzva a bocsánatomért esdekelt, ahelyett, hogy rám csapta volna az ajtót.
Akkor most álljon szépen oda a sarokba, és maradjon ott tíz percig.
Nő: De az előbb…
Dr: Kisasszony! A maga komfort zónája az, hogy bántsák. Ön ebben érzi jól magát.
Nő: Ez nem igaz. Nem érzem jól magam! Én nem…
Dr: Nem tud változtatni. Akármit csinál, mindig ugyanaz történik. Házhoz jön a pofonért. És ha megkapja, még szépen meg is köszöni. Elgondolkozott már, vajon miért van ez? Elgondolkozott azon, vajon hogy érezné magát, ha a párja azt mondaná önnek „Drágám, ne aggódj, csodálatos az, amit a munkádban véghezviszel. Leszaladok a boltba, hozok kenyeret. Pihenj csak.”? Pánikolna. Megőrülne a lelkiismeret furdalástól, mert úgy érezné, becsapta őt. Hogy ön nem érdemli meg a megértést és kedvességet. Mert ön ROSSZ. Maga szófogadatlan, engedetlen kislány volt, akinek JÁR a büntetés. A párja csak megadja önnek azt, amire igazán vágyik: a feloldozást.
Nő: Én ezt nem akarom. Én nem tettem semmit…
Dr: Semmit nem tesz. Pont ez a baj.
Vannak bizonyos mondatok, amelyek elhangzanak gyerekkorunkban. Csak úgy, mellékesen. És belénk égnek. Idővel pedig meghatározzák az önmagunkhoz, és másokhoz való viszonyunkat, párkapcsolatainkat. Azok a bizonyos mondatok, amik miatt sohasem érzed elég jónak, szépnek vagy vonzónak magad. Egészen addig, amíg egy szép napon kigyomlálod őket a fejedből.
Sok ilyen mondatom van. Éveken át vigyáztam rájuk. Öntözgettem, ápolgattam, óvtam széltől, fagytól őket, mindig gondosan ügyelve arra, hogy megfelelő táptalajt biztosítsak nekik.
Furcsa, de ezek a megjegyzések elsősorban rokonoktól származtak. Nem direkt, vagy azzal a szándékkal, hogy „majd én jó kis lelki nyomoroncot nevelek ebből a kölyökből”. Egyszerűen csak kicsúsztak a másik száján.
Az egyik ilyen sarkalatos kijelentés a nagymamámtól eredt. Kis adalékként hadd mondjam el, a mama mindig szerette hangsúlyozni, hogy ő milyen csinos volt régen. Hogy a férfiak mindig megfordultak utána az utcán. Hogy mennyire szeretett flörtölni, stb. Szóval, igazán dögösnek képzeltük el. Ehhez képest mi!
11-12 éves lehettem. Legalábbis úgy rémlik, hogy előtte nem voltak testsúly problémáim. Akkoriban kezdtem el nőiesedni, nőtt a mellem, a fenekem, a hasam. Vékony kislányból csajszis lettem. Alapból sem könnyű megküzdeni ezzel a viszonylag hirtelen jött változással egy tininek, de ha még rá is tesznek egy lapáttal, abból nem sülhet ki semmi jó.
Ez az a kor, amikor egy lányt igazán érdekelni kezdenek a fiúk. Fontos, hogy tetsszünk nekik, hogy felhívjuk magunkra a figyelmüket. Elindul egy verseny, ahol azt hisszük, csak a legszebb, legvagányabb és legtrendibb lány győzhet. Ez persze köszönhető a reklámoknak is, amikben csak hosszú csillogó hajú, széles mosolyú, tökéletes alakú lányok virítanak.
Nekem is erre az időszakra esik az első szárnypróbálgatásom. (Utána évekig pihentettem a témát.) Borzasztó nagy szerelem volt! Körülbelül 3 hétig jártunk. Értsd: ő ment az utca egyik oldalán, én a másikon. De egyik alkalommal mikor sétáltunk, megfogta a kezem, és puszival búcsúzott. Soha olyan boldog nem voltam. Aznap későn értem haza, és akkora pofont kaptam szó szerint , hogy a fal adta a másikat. Szép kontraszt.
Ő volt az osztály „jó pasija”. El sem hittem, hogy engem akar. Tényleg engem! Na, mindegy, tulajdonképpen ez egy elég hosszú és meghatározó story a későbbi életemre, egyszer talán elmesélem, de nem most. Amiért mégis megemlítem, annak viszont szorosan köze van ahhoz a bizonyos mondathoz.
Szóval ültem a nagymamám ölében ‑ még nem döntöttem el, hogy kislány vagyok-e, vagy nagy ‑, mama pedig körém fonta a kezét. Mindig pirosra festette a körmét. És a száját is. Anyukám egyiket sem csinálta soha.
Mindig tetszett a piros rúzs. Hihetetlen szexinek találom, magamon azonban túl harsánynak érzem. Időről-időre próbálkozom vele, keresem a megfelelő színt, de nincs meg még az igazi.
Tehát ott voltam békésen, bizalommal telve, mire ő egyszer csak megfogdosta a pocakomat. Mivel görnyedve csücsültem, ezért nyilván könnyen megtehette. „Mi ez a hájimáji?” – kérdezte viccesen. De nem volt az. Egyáltalán nem.
Utálom ezt a szót. Hájimáji. Undorító, gusztustalan.
Vissza az iskolára… A srác próbálta tikokban tartani, hogy együtt vagyunk, de ez nyilván nem sikerült. (Persze, hogy így tett! Tizenkét éves volt. Azt sem tudtuk, mi ez az egész, csak éreztük.) Őt a fiúk gúnyolták, engem pedig a lányok egy része beszélt ki. És hát mi mást is mondhattak volna, mintsem azt, hogy vastag a combom? Hát igen. Durva! Tudom. Ez, plusz a nagyi féle beszólás, és a változó kor megtette a hatását. Onnantól kezdve NAGY voltam. Tehén. Elefánt. Bálna. Dagadt. És mindenki más vékony.
Szégyellni kezdtem a testem. Minden porcikámat. El akartam rejtőzni mások és önmagam elől is.
A dolog odáig fajult, hogy 18 évesen már nem mertem bemenni a Balatonba, csak hosszú fekete nadrágban.
Furcsán működünk. Jön egy negatív megjegyzés és szöget üt a fejünkben. Mi pedig bizonyítékokat gyűjtünk rá, alátámasztjuk, és egy életen át igazoljuk. Ezt tettem én is. És végül, hogy biztosra menjek, hogy betonkemény legyen a kialakult képzetem, választottam magam mellé egy olyan társat, akinek lételeme a sport (kontra én, lusta disznó), és egy deka zsír sincs rajta.
Azután… azután nem olyan rég történt valami. Persze sok minden történt már előtte is.
Például:
Elhangzott még egy mondat, ami úgy tűnik kisütötte azt a bizonyos húsz évvel ezelőttit. És azóta (kicsit) másképp gondolok magamra. A testemre. Nem állítom, hogy feszesebb lett a bőröm, vagy kerekebb a fenekem. Ilyen varázslatra maximum Harry Potter bandája lenne képes.
Tehát egyszer volt, hol nem volt, volt egy szombati nap. Feküdtem a kanapén, közben aktuális randi partnerem azzal szórakozott, hogy bökdöste a köldökömet, és jókat kacarászott. Azt mondta, hogy a tenyerével, hullámokat gerjeszt a hasamon. A harmadik-negyedik körnél morcosan lejjebb húztam a pólómat. „Ne csináld már!” Mondtam. „Miért ne? Ez is te vagy. Úgy értem, EZ IS HOZZÁD TARTOZIK.” Azt nem állítanám, hogy száznyolcvan fokos fordulat következett be. Az még idő. De újra és újra hallom szavait. Mert hát igen. Én vagyok. A hasam is én vagyok. Az a néhány pár kilo is én vagyok. És teljesen rendben vagyok.
Levettem a melltartómat és számomra is meglepő módon túléltem nélküle egy egész napot. Vannak még csodák! Aztán páran beszélgettünk az élményről, a tapasztaltakról. Hogy milyen érzés is volt. Más hogyan viszonyul hozzá. És felmerült, hogy ha megtettem az első lépést, ne álljak meg itt. Menjek inkább nudizni!
Én meg a nudi! KAC-KAC! Mint mikor azt mondod egy tériszonyosnak, hogy ugorjon ki egy repülőből. Persze ejtőernyővel, de mégis. (Egyébként ez is fent van a bakancslistámon… Muszáj! Egyszer legalább!)
Összes információm a témával kapcsolatban a Louis de Funes filmekből származott, ahol Lütyő őrmester harcot indított a nudisták ellen. Ez nem túl sok, cserébe viszont elavult. De mire van az internet, ha nem arra, hogy mindenféle hasznos dolognak utána tudjunk nézni? Ilyen merész vállalkozás esetén nem árt, ha az ember felvértezi magát. Először is, hol vannak ilyen strandok? Van-e ott bármiféle etikett? Kimondott vagy hallgatólagos megegyezés? Viselkedési szokások? Kik járnak oda? Milyen korosztály? Mire számíthatok? Egyáltalán hogyan viszonyulnak egymáshoz a nudisták? Mindenki megbámul mindenkit, mint mikor anno kimentünk a Dagályra? Vagy nem illik nézni a másikat?
Szerencsére ráakadtam a délegyházi strand honlapjára. Itt részletes és mindent kimerítő válaszokkal szolgáltak az olyan kételkedőknek, parásoknak, kekeckedőknek és bizonytalanoknak, mint én. Tetszett a hozzáállásuk, és az, hogy hangsúlyozták, ez nem a szexről szól! Egyszerűen csak szeretnének békés és kulturált környezetet biztosítani azok számára, akik ruha nélkül érzik jól magukat. És persze megnyugodtam, hogy „kezdőknek” engedélyezik a kendő használatát. Legalábbis míg megszokják az új helyzetet.
Zakatolt a fejem.
Megpróbáljam? Meztelenül. Védtelenül. Kiszolgáltatottan. Tekintetek kereszttüzében. Nem vagyok tökéletes. Más sem az. Egyedül? Mással? Baráttal nem jó. És egy idegennel? Na, ne! Jézus, hogy juthat ilyen képtelenség az eszembe! Micsoda romlottság ez? Szabadság! Mentális változás. Legyőzhetném a gátlásaimat! Szembenézhetnék velük! Amiktől olyan régóta rettegek. Jó, ha valaki vigyáz rám. Akiben meg tudok bízni. Aki tiszteletben tartja az intimszférámat. Aki nem stíröl. Az nem lenne jó. Ez most rólam szól. A határaim feszegetéséről. Ki a komfortzónámból! Nem arról, hogy ő egy FÉRFI én meg egy NŐ. Azt majd máskor. Egy kedves valaki.
Mély levegőt vettem és ugrottam.
Odaértünk a bejárathoz. Míg kísérőm elment a karszalagokért, elsétált az autó előtt az első meztelen pár. Olyan ötven körüliek lehettek. Megkapaszkodtam.
Nem fog ez menni nekem! Nem!
Leparkoltunk. Kerestünk egy megfelelő helyet, és kipakoltuk a kocsiból a cuccainkat. Ő kivette a nyugágyát, én leterítettem a pokrócomat. Aztán csak álltam. Kezemben a táskám. Valahogy nem tudtam, hogy mit tegyek.
Amíg én ijedten pislogtam körbe, partnerem elszaladt bezárni a kocsit. Vissza már meztelenül jött. Döbbenten néztem rá. Hát elkezdődött. Levetkőztem én is. Ahogy ledobtam a földre a ruháimat, mintha picit megnyugodtam volna. Legyőztem az első akadályt. Bementünk csobbanni egyet. Jól esett az a hűvös takaró. Meg persze az is, hogy elbújhattam benne.
Miközben úsztunk, végre megnéztem a környezetemet. Két fiatalabb férfit. Az egyik hasonlított arra, akiért annyira odavoltam. Sokáig figyeltem és később is mindig kerestem a tekintetemmel. A testét. A nyakát, a mellkasát, a hátát, a csípőjét, a combját, a farkát. Kívántam. És másokat is néztem. Egy családot, akik kisgyerekkel fürödtek. A nő egykorú lehetett velem. Önfeledt volt. Aztán egy fiatal lányt a párjával. Láttam, ahogy a vízben lemosta magát. Gyönyörű teste volt. Hosszú, fekete haja. Szép, nagy mellei. Olyan volt, mint egy festmény.
Kifeküdtünk a stégre, és csak élveztük, hogy vagyunk. Lopva rápillantottam a partneremre. Nem mertem hosszan megnézni kivel is vagyok. Féltem, hogy biztatásnak venné.
Később elsétáltunk a büféhez. Egy idősebb párral ültünk az asztalnál. Törülköző mindenkinek csak a feneke alatt. Élveztem, hogy fiatal vagyok. Hogy feszes a bőröm. Hogy büszkén állnak a melleim. Hogy formás vagyok. Szépnek éreztem magam. És szépnek láttam a mellettem lévő nőt is. Pedig nem volt már fiatal.
Körülbelül 5 órát töltöttünk Délegyházán. Pihenve, élvezve a jó időt, a napot és a meztelenséget.
Egy idő után azonban nekem már mehetnékem volt. Megvolt a tapasztalás, rengeteg input. Megcsináltam! Pipa. És büszke voltam magamra. De most már elég volt. Sok ez így egyben! Most már egyedül akarok lenni. Otthon. Minél hamarabb. Feldolgozni a nap történéseit, a nagy kitárulkozást. Visszahúzódni a csigaházamba. Menjünk már! Menjünk!
Megint ez a szintezős cucc… Nem is értem, miért beszéltem azzal a trollal. Fogalma sincs semmiről. Mégis teljes meggyőződéssel ontja magából az elméleteket. „Hány pasit kell még kipróbálnod, mire megtalálod az igazit, akinek kelleni fogsz? Ötven, vagy százötven?” Dübörögnek a fejemben a szavak. „Kelleni fogsz… kelleni fogsz… kelleni… NEM KELLESZ”. Rideg, száraz és kegyetlen mondatok egy olyan embertől, aki egyáltalán nem ismer. Nem tudom, miért bánt. Miért foglalkozom vele és emésztem magam? Fáj az igazságtalansága? Fogalma sincs a múltamról, a kapcsolataimról! Hogy min csúsztak el és miért.
Fel sem fogja, amiket mond. Mérhetetlen gőggel hisz a saját állításaiban. Mert Ő ezt tapasztalta. És akkor az úgy is van. A kapcsolatok számszerűsíthető értékeken alapulnak: szingli, húsz körüli szűzlány, akinek helyes a pofija és csinos, az tíz pont. Ha bármelyik paraméter nem stimmel, az levonással jár. Ha benne voltál egy hosszú kapcsolatban, egyedül maradtál, ha gyereked is van, akkor magad is kiszámolhatod a piaci értékedet. Magyarán, ha anno tíz voltál, most örülhetsz, ha egy öt pontos férfi bottal megpiszkál. De nála se számíts ennél többre. Az olyan dolgok, mint az intelligencia, a humor, a kedvesség, az élettapasztalat, az esetleges bölcsesség, a melegség, a szeretet, a gondoskodás, egyszóval az egyéniség, az nem számít. Párkeresésben semmiképp.
Napokkal később is éreztem, ahogy lehúz a gondolat. Minden mondatával szívta ki belőlem az életkedvet. Mint egy energiavámpír. Az jutott az eszembe, mennyire kártékony. Mérgező gondolatai befurakodtak az agyamba, és a fekete folyadék beszínezte az idegpályáimat.
A középkor rémlett fel. Filmek. Ahol egymás mellett álltak a prédikátorok, és hirdették a maguk igéit. Nem számít, mit mond, csak a fellépés. Kiáll a pódiumra, és olyan magabiztossággal adja elő fals téziseit, hogy olykor-olykor el is hiszem, hogy igaz.
Tényleg nem tudom, hogy miért álltam vele szóba. Őt akartam meggyőzni? Vagy még mindig ott tartok, hogy a saját értéktelenségemre keresek igazolást? Az mindent megmagyarázna, nem? Hogy miért vagyok egyedül. Miért nem sikerültek a párkapcsolataim? Miért a rossz irányba mentem?
Azt hittem ezen már felülemelkedtem, ezen már túljutottam. De talán tévedtem. Ezért megyek bele eleve lehetetlen szituációkba. Olyanokba, amiknek előbb van vége, mint hogy elkezdődne. És nem azért történik mindez, mert a másik munkamániás / mert még nem nőtt fel / mert sose keresett kapcsolatot valójában / egyszerűen nem működött a kémia / untuk egymást / pech / rossz helyen, rossz időben / nem volt passzent / elrontottam / ő rontotta el / stb.
Próbálom magam győzködni, hogy ne hallgassak rá. Hogy nincs igaza. Hogy hülyeség, amit mond. De még nem dőlt el, ki nyer.
A szex valahogy mindig tabu téma volt otthon. Nem tudom, pontosan miért. Illetve vannak sejtéseim. Sose mutatkoztunk egymás előtt meztelenül. Zártuk a fürdőszoba ajtót. Legalábbis apánk előtt mindenképp. Ő a hétköznapi életben is visszavonulós, csendes ember volt. Keveset beszélt az érzelmeiről, nem szólt bele az életünkbe. Leginkább semleges témákról esett szó. Anyu meg… Furcsa, hogy vele sem beszéltünk erről soha, pedig látszólag egy sokkal nyitottabb nő. De azt hiszem, ez csak a felszín.
Soha nem hallottam őket szeretkezni. Nem szűrődtek át a falon furcsa zajok. Nem nyitottunk rájuk. A legintimebb dolog köztük, aminek szemtanúja voltam, az a csók volt. De azt is szívesen kihagytam volna. Valahogy nem így szerettem látni a szüleimet. Kellemetlen, zavaró, kicsit még taszító is volt.
Nem tudom, hány éves lehetettem, mikor először láttam pornót. Talán nyolc-tíz. Nagyszüleimnél voltam. Mindig ott videóztam, mert nekünk nem volt. Ott sorakoztak a VHS kazetták egymás mellett. Fogtam egyet és betettem. Próbálok visszaemlékezni arra az érzésre, amit a látottak keltettek bennem. Úgy véltem, ez valami titkos, bűnös. És nem szabadott volna látnom. És Úristen, tényleg ilyen nagy férfiak farka??? És mi az, amit beledugnak a nő fenekébe? De hisz ez … ez nem fáj???? Gyorsan kikapcsoltam. Nem volt bennem izgatottság, undor sem. Egyszerűen sokkolt a dolog.
Aztán eltelt vagy 25 év. És ezalatt jó sok minden történt. Mondjuk úgy, egy-két dologra fény derült. De még mindig nagy a homály.
Mikor újra szingli lettem, és megkaptam írásban az első „szereted, ha a popsidba…?” kérdésemet, hasonlóképpen voltam, mint a videó esetében. Nem voltam én az ilyen direkt kommunikációhoz hozzászokva. Aztán jött a többi kérdés, egyre nyíltabban, és élmények, beszámolók, amiket hallottam, később olvastam, amikről beszéltünk. Kezdeti döbbenetemet egyre inkább felváltotta a kíváncsiság és az érdeklődés. Mint Aliz Csodaországban: csak néztem, ámultam és bámultam. És elszomorodtam. Basszus hol éltem én eddig? Jó volt a szex, működött, ismertem a páromat, ő is ismert engem, pontosan tudtuk, mi a jó a másiknak. De, de amit mi szexnek neveztünk, az töredék része annak, ami valójában.
Kihúztam a fiókom. Csupa-csupa régi, pamut bugyi. Sehol egy csipke, sehol egy kihívóbb darab, tangáról már ne is beszéljünk. És ez még csak a fehérnemű állományom. Elkeserítő. Játékszerek? Ugyan már! Fantázia? Még magam előtt is titkolom őket.
Aztán találkoztam egy férfival. Volt pár kósza kalandom. Némelyik egész kellemes volt, más felejthető. De ő valami olyat mutatott, tanított magamról, amit csak halványan sejtettem, hogy van bennem. – Az a furcsa, hogy a randis próbálkozásaim, az egymás karjában végződő esték valahogy értelmetlennek bizonyultak. Ez is megvolt. Pipa. De nem adtak semmi pluszt. Inkább kivettek belőlem. –
Nem feküdtünk le. Nem volt aktus, vagy orális szex. Még csak meztelen sem voltam. Nem tudom leírni, hogy mi történt. Olyan volt, mint egy eszméletvesztés. Megszűnt ő, megszűntem én, megszűnt a test. Mintha teljesen más dimenzióba kerültünk volna. Olyan energiák szabadultak fel, olyan mélyről jövő, ősi erő, amit nem hittem, hogy valaha is megtapasztalhatok.
Azóta sem volt ilyen. Majd lesz. Talán. Viszont azt hiszem, hogy a rossz végéről fogtam meg ezt a kérdést. Rosszul viszonyultam hozzá. Vagy magamhoz. Nem ismertem magamat. Nem ismertem a testemet, a működésemet. Nem figyeltem a jelzésekre. Nem is tudom mi hajtott. Előtte sose néztem meg magamat. Sosem tanulmányoztam. Nem készítettem fényképeket, nem nézegettem, hogy milyen vagyok. Mert ilyet nem csinálunk, no! De ha csinálnánk is, nem beszélünk róla! Ilyenről. Soha! Idegenekkel pláne nem. A párunkkal pedig még úgysem. Mert nem „illik”, mert szégyellni való! Mert én nem vagyok kurva. Mert ilyet csak ők csinálnak…
Azt hiszem, hogy hosszú az út még előttem. Szépen lassan elhagyom ezeket a hamis, és álszent beidegződéseket. De nehéz. Még mindig nehezen megy. Élvezem érezni a másikat. Hogy vágyom rá. És azt is, amikor nem. Amikor csak nemet akarok mondani. Mert nem érdekelnek a saját szükségleteim, vágyaim. Csak szabad akarok lenni. Máskor meg csak eszköz. De erről sem beszélünk. Erről sem lehet.
Katával együtt lettünk újra szinglik, hosszú, hosszú párkapcsolat után. Kicsit megszeppenve álltunk, hogy tök jó, hogy megint a rendszer része vagyunk, de ezer éve nem voltunk sehol, a baráti társaságunkban mindenki gyerekes, az életünk a munka-gyerek-munka-gyerek körforgásban zajlik. Szóval felmerült a kérdés, hol ismerkedik manapság az ember lánya? Adódik a kézenfekvő válasz: online. – Bevallom, én a magam részéről biztos jobban jártam volna, ha egy tíz éves kapcsolat után nem rögtön egy másikat keresek. De hát utólag mindenki sokkal okosabb. Végül is tanulságos időszak volt. – Így hát felregisztráltunk társkeresőkre. Bedobáltuk egy kalapba az ismertebb lapok nevét, és mindenki húzott egyet-egyet. Nekem a Randivonal jutott, neki pedig a Tinder.
Gondolván, hogy az esküvői és szülőszobán készült képek annyira nem pasi csalogatók, gyorsan csináltunk pár szelfit, kreáltunk hozzá egy ütős profilt és vártuk a sült galambot. Roppant elégedettek voltunk magunkkal. Telt múlt az idő, és mit mondjak… nem jöttek a lovagok. Csak vártunk és vártunk és közben együtt csorgattunk a nyálunkat, vagy épp borzadtunk el a napi felhozatalon.
Aztán nem tudom mi történt, egyszer csak beindult az üzem. Mondjuk párszor felülvizsgáltuk a képeinket, meg szövegünket. Például kivettük azt, hogy „most ért véget a házasságom, de remélem, hogy megtalálom az örök szerelmet”, vagy azt, hogy „őszinte, kedves, mély érzésű nő vagyok, aki…”. Mert rájöttünk, hogy egy, ez a kutyát sem érdekli, kettő, legalább riasztóan hat. Meg persze elkezdtünk mi is nézelődni, és írni… Illetve én. Kata pedig mindenkit jobbra húzott, akit kicsit is szimpatikusnak talált. Mondta, nem lehet párt találni, ha túl magasra tesszük a lécet. Mindenkinek meg kell adni az esélyt. Ki tudja?
Amit én tanultam, az talán a nyitottság. Rengeteg emberrel beszélgettem, nagyon sok történetet megismertem. Valahogy elkezdtem másképp gondolkozni. Meg persze jó kis önismereti tréning volt.
Kata pedig… Mesélte, hogy ugyan ő azt hitte, hogy eddig is szexelt, és már nagyon régen nem szűz, bizony elég nyuszi fülnek érezte magát, mikor először találkozott olyan szavakkal, mint BDSM. Aztán úgy döntött, stratégiát vált.
Először is, nyitott egy szótárfüzetet, hogy ha legközelebb valaki leírja neki MTA, ne az illető intelligenciáját kezdje dicsérni, mert még őt nézik totál hülyének.
Elkezdett kamuzni. Rájött, nem trendi, hogy ő Rachel Green a Jóbarátokból, aki arra a kérdése, „Mi volt a legextrémebb hely, ahol szeretkeztél”, azt válaszolta „Az ágy lábánál”. Sokkal jobban hangzik, hogy szaunában, kocsma wc-jében, kapualjban, kocsiban (máséban, amit épp nyitva találtak az utcán), tengerparton fényes nappal, erdőben, kilátóban stb. stb. Senkinek nem kell, hogy lesajnálják, mondván, hogy „Húúú, nem mondod, hogy Te még soha nem szexeltél a főnököd irodájában a fénymásoló fiúval???”
Lassan teljesen átment az egész Tinderezése szex ismereti órákba. Már egyáltalán nem párt keresett, hanem csak játszópajtásokat. Azt láttam rajta, hogy apránként elveszti önmagát. Olyan furcsa lett. Hideg, közönyös. Nem értettem, miért.
Végül az egyik kalandja vetett véget az ámokfutásának. Utána azt mondta, egy időre köszöni, leáll. Egy kocsiban találkozott a férfivel. Sötét volt. Beszállt az anyósülésre. A férfi hátul ült. Beszélgettek. A férfi egészen közel hajolt hozzá. Érezte a melegét, az energiáit. Aztán megfogta Kata kezét, és az ülés mögött összekötözte. Lágyan cirógatta a nyakát, a pólója alá nyúlt. Megfogta a mellét. Hajánál fogva hátrahúzta és úgy csókolta. Azt mondta Kata, az egész nagyon erotikus volt, nagyon izgató. Teljesen megvadult tőle. Mégis, mikor a férfi megkérdezte, folytatják-e inkább nála otthon a játékot, valahogy úgy érezte, nem. Nem akar ettől az embertől többet. Ennyi pont elég volt. Ez így kerek. De nem mondta. Nem mondta, mit érez, mert úgy gondolta, „tartozik”. Ott feküdt az ágyon meztelenül, és undorodott. Magától. Végül a férfinek volt több esze. „Hagyjuk ezt”. Felöltözött és hazament. Kata pedig még aznap törölte a profilját.
Azt mesélte, akkor, abban a pillanatban úgy érezte, megerőszakolja önmagát. Hogy olyat tesz, ami neki már nem jó. Amit igazából nem akar. És előtte is. Mintha tini lenne, és be akarna illeszkedni. Hagyta, hogy történjen vele akármi. Hogy használják a testét. De soha nem mondta: „Állj, ez fáj!” vagy „Ez kellemetlen”, de azt sem, hogy mi az, ami kellemes. És ezt soha többé.
Mikor végighallgattam ezt az egészet három dolog villant át az agyamon. Úristen, de hülye vagy! Hogy csinálhatsz ilyen baromságot??? (De azt hiszem, hogy pontosan ez az a mondat, amitől idegrohamot kapnék, ha nekem mondanák. Egyébként meg…) A második, Úristen, de hülye vagy! Hát mi a fenéért nem nyitod ki a szádat és mondod, el mit akarsz? Mégis honnan tudja a másik? Aztán rájöttem, Kata esete egyáltalán nem egyedi. Habár itt vagyunk a XXI. században, megvoltak a nagy szexuális forradalmak, a nők kivívták a jogaikat, szexről csetelünk vadidegenekkel, de mikor ott vagyunk az ágyban, nem tudunk róla beszélni. Nem tudjuk megmondani, hogyan jó nekünk. Mert lehet, nem is tudjuk. Vagy nem merjük. Vagy úgy érezzük, elég, ha neki megvan, majd akkor talán visszajön. A harmadik pedig hogy Úristen, de hülye vagy!
Valójában hányan esünk ebbe a csapdába? Hányan keresünk más ölében vigaszt egy hosszabb kapcsolatból kilépve? Kezdünk el egy ámokfutást, ami után csak szarabbul érezzük magunkat? Mert tudtam, hogy ez nem arról szólt, hogy ő most hűdemegéli a vágyait. Hanem csak egy pótlék. Csak egy űrt akar betölteni. Tudtam, mert ismertem az érzést. És tulajdonképpen nem is lenne ezzel semmi gond, mert hát felnőttek vagyunk. Vannak szükségleteink. El tudjuk dönteni, le akarunk-e feküdni egy félig idegennel, vagy sem. Valamiért mégis úgy nyilatkozunk róla utólag (és ebben a többes számban férfiak is vannak jócskán), hogy „Volt egy sötét korszakom”. Akkor mégis miért csináljuk?
I.
Minek húzni az időt? Igazad van. Végül is felnőttek vagyunk. Beszéltünk párszor. Az első randink kellemesen telt, élveztük egymás társaságát. Oldottak voltunk. „Megvolt a kémia”. A kérdés most már csak az, hogy legközelebb nálad vagy nálam?
Átjöttél, történt, aminek történnie kell. Egész ígéretes kezdetnek. Aztán jó éjt kívántál. Fel sem merült, hogy maradj. Egyikünkben sem. Hogy is mondjam? Az valahogy túl intim.
Nem érted? Jó, jó! A szex is intim. Persze hogy az. De ez más. Ehhez több kell. Bizalom.
Jaj, ne csináld már ezt! Nyilván nem gondolom azt, hogy tudom is én, kirabolsz, vagy megölsz, miközben békésen szundikálok. Csak… De nehéz ezt elmagyarázni! A szex az csak szex. Szüksége van rá a testemnek. Az együttalvás a lelkemnek kell. Mikor a másik átölel, érzed, hogy jó helyen vagy. Hogy megérkeztél. Hogy vele akarsz lenni.
Megint félreérted, persze hogy nem azért voltam veled együtt, mert farok éhségben szenvedtem. Bejössz meg minden…
Bár most hogy így mondod… Végül is nem igazán ismerlek. Végül is tényleg nem bízom meg benned. Nem RÁD vágyom. Nem az számít, hogy te vagy ott, vagy más. Csak az élmény. Ha nem látlak holnap, nem fogsz hiányozni. Ha nem látlak soha többet, az sem érdekel különösebben. Legfeljebb bánom, hogy nem javítottunk a szinten. Vagy, hogy kell keresnem egy másik tűzoltót.
Most megsértődtél? Mégis miért? Mert te talán a szép lelkem miatt másztál rám? Mert olyan jókat nevetünk? Mert ha velem vagy repül az idő? Mert neked más vagyok, mint a többi nő? Ne nevettess! Csak azért aludnál itt, mert neked ez kényelmes. Nem kell kimenni a hidegbe. Nem kell taxit hívni. És reggel kapsz kávét. Vagy még egy menetet.
Igen, aludtam már együtt valakivel. Hülye kérdés. Nagyon szeretem.
Miért? Hm… Azt hiszem a másik miatt. Mert fontos. Mert nem akarom elengedni. Még álmomban is érezni akarom a teste melegét. Szeretem, mikor együtt lélegzünk. Összetartozunk, egyek vagyunk. Nem zavar, ha álmában beszél, vagy tüsszent, vagy szellent. Semmi nem érdekel. Csak hogy mellettem van. Hogy velem van. Ő. És csak Ő.
A fenébe… Hogy én mekkora egy hülye vagyok!
Most menj el.
Kihasználtalak. Igen. Ahogy te is engem. Mondanám, hogy win-win, de engem holnap ezért leribancoznak, míg téged bétából alfa kategóriába léptetnek elő.
De egyre jó volt. Most már tudom, mire vágyom, és azt is, hol rontom el.
II.
Mondod minek húzni az időt? Végül is felnőttek vagyunk. Beszéltünk párszor. Az első randink kellemesen telt, élveztük egymás társaságát. Oldottak voltunk. „Megvolt a kémia”. A kérdés most már csak az, hogy legközelebb nálad vagy nálam?
Tudod, akkor szeretnék veled szeretkezni, mikor már együtt is aludnék.
Vannak bizonyos múltbéli terhek, mik nyomasztanak. Nem tudok megszabadulni tőlük. Hibák, miket elkövettem. Amikkel ártottam magamnak. Tudom az okát. Tudom miért tettem: szeretetre vágytam. Ennyire egyszerű. A módszer nem volt éppen a legjobb. De nem ismertem mást.
Minden alkalommal, mikor odaadtam magam, eladtam a testem egy ölelésért, újabb és újabb sebet ejtettem a lelkemen. És ő nem szólt érte. Legtöbbször legalábbis. Ha meg mégis, nem figyeltem rá. Nem akartam meghallani. Néha undorodtam, vagy vártam, hogy legyen már vége – persze közben jó képet vágtam, mert úgy illik. Tettetni, hogy a másik mennyire nagyon jó, és minden percét élvezem –. De néha kicsordult pár könnycsepp, bármennyire igyekeztem elfojtani. Mert már nem bírtam elviselni.
Aztán jött a megbánás, a szégyenérzet, a „Mit tettem?”, a félek, a skarlát betű a homlokomon, a még nagyobb vágy egy igazi kapcsolódás iránt, és az egyre jobban eluralkodó hiány, reménytelenség, hogy nekem olyan már soha nem lesz. Hisz, hogyan is lehetne? Ilyen múlttal?
Sokan vagyunk. Sok nő, ki erre az útra sodródik. És nem az élvezet terel minket rá. Inkább a szorongás, gátlások, egy hiány, egy abúzus, egy nem jelenlévő apa, egy rossz közösség. Olyan sok oka lehet. Éhesek vagyunk. Éhesek a szeretetre. És megeszünk minden szemetet, mit találunk. Csak hogy túléljük.
Vártam a megbocsájtásra, a megértésre, a büntetésre, bármire, csak hogy letehessem a terhem, hogy kapjak még egy esélyt, hogy tiszta lappal indulhassak. Magyaráztam, és bizonygattam, és odaszaladtam mindenkihez, hogy „Hidd el, én nem! Nem azért!”, és „Lehetek elég?”, „Haragszol?”, és „Olyan hű lennék, mint egy kutya, csak ne lökj el!”, „Hadd bizonyítsam be!”. De kit érdekel?
Kitől is vártam feloldozást? Aputól? Anyutól? A barátaimtól? A férfiaktól? Idegenektől? A társadalomtól? Istentől? Mégis hány embernek kellett volna azt mondani „Semmi baj. Így is szeretünk.”? Mindenkinek? Az vajon elég lett volna ahhoz, hogy végre én is megbocsássak magamnak?
Nem tudtam megtenni. Sokáig. Évekig. Csak vártam valamire. Talán igazságszolgáltatásra. Úgy véltem, hogy talán, ha eleget szenvedek, ha már eleget fájt, akkor kiérdemlem a kegyelmet. Élhetek. Persze akkor sem úgy, ahogy szeretnék. De békében.
Beteg volt a lelkem. És ahelyett, hogy gyógyítottam volna, öleléssel, elengedéssel, megértéssel, empátiával, nem tettem mást, csak pusztítottam. Önostorozással, vádakkal.
Nem, nem kell szánalom! Nem kell sajnálat! Jézusom, az pláne nem! Nem kell újabb szembesítés, se kiokítás, nagyotmondás, okoskodás. Nem kellenek a bezzegek, nem kell semmi. Nem segít. Senki sem segít. Csak egy. Csak én. Csak az én ölelésem. Az én simogatásom. Ringatásom. Elfogadásom. Szeretetem. Önmagam szeretete.
Már ki merem mondani. Már fel merem vállalni. Magam előtt. Magamért. Más nőkért.
Már nem haragszom. Észből. A lelkem meg lehet, sose tette. Hagyta, hogy tanuljak. Járjam a magam útját. Megérek, ha itt az idő. És eljött.
Online ismertem meg… Tudom, mindig így kezdődik. De hát mit tegyek? Sok mindenben hiszek, de abban, hogy a diszkóban találom meg életem szerelmét, valahogy nem. (Mielőtt bárki habos-babos történetet várna ezután, ki kell ábrándítanom).
Vannak olyan kapcsolataim, amik ellenszenvből indultak, de barátság lett belőlük. Ilyen például az egyik legjobb barátnőm. Húsz éve ismerem. Az elsőt mélységes utálat járta át. Nem mondom, hogy ilyen heves érzelmek voltak jelen most is, de az biztos, hogy emberünk nem tisztességes szándékkal közeledett felém. (Hogy miért vonzom én mindig az ilyeneket?)
Mikor először írt rám, nem igazán értettem, mit is akar ez tőlem? Volt benne valami furcsa. Talán akkoriban kicsit nagyképű volt a profilom (és neki az jött le rólam, hogy az én nózimba bizony beleesik az eső), és ekképpen állt hozzám. Ki tudja. De mivel jobb dolgom úgysem volt, ezért úgy voltam vele, beszélgessünk.
Eleinte könnyed, flörtölős, egymást kerülgetős levélváltásaink voltak. Aztán ahogy egyre többet tudtunk meg egymásról, akkor rájött, hogy tévedett velem kapcsolatban. A kacsintások bizalmi társalgásokká alakultak. Ő is átélte azt, amit én, bőven rendelkezett hát megosztandó tapasztalatokkal. Válás, gyerek, össze-vissza randizások, padlófogás, stb. Naaagy padlófogás. Azt hiszem, olyanokat is elmeséltünk egymásnak, amikről más nem igen tudott.
Teltek a hetek. Rengeteget írtunk. Néha komoly dolgokról, a múltról, vagy tüskékről, kapcsolatokról, gyereknevelési nehézségekről. Máskor meg nem is tudom… mindenféle baromságokról. Volt, hogy hajnalig püföltük a billentyűzetet, és közben dőltünk a röhögéstől.
– Jesszum, te ittál?
– Öööö… Igen
– Mennyit???
– Olyan 2-3 deci vörösbort.
– Te kész vagy.
– Nézd a jó oldalát, legalább nem kell sokat rám költeni. Alapjáraton lökött vagyok.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem találkoztunk hát? Nos, az élet bonyolult. Vagy csak mi tesszük azzá?
Nem tudom, miért nem hagytuk abba? Azt hiszem, túlságosan élveztük egymás társaságát. Egyszerűen jó volt pötyögni. Rengeteget ökörködtünk, nevettünk.
Emlékszem, egyik éjjel, miután már órák óta messengereztünk megemlítette, hogy másnap abba a kerületbe jön dolgozni, ahol lakom. Poénból megjegyeztem, hogy majd integetek az ablakból. Két héttel később valahogy szóba került a dolog. Akkor derült ki, melyik utcában is járt valójában. Hatalmasat nevettem.
– Nem mondod, hogy ott laksz? – Kérdezte.
– De igen. – Pedig az Budapest egyik legnagyobb kerülete.
Szüntelen kapcsolatban voltunk. Bármi történt a másikkal, arról azonnal tudunk. Átbeszéltük, együtt feldolgoztuk, vitatkoztunk róla. Szép időszak volt. De nem fenntartható. Sokáig nem.
És eljött a pillanat. Éreztük, hogy közeledik. Ezt egy üdítős kupak is megmondta. „Találkozni fogsz vele.” Ez állt benne. Nem tudom, miért kezdtünk ilyen hülyeségeket küldözgetni egymásnak, de szokásunkká vált. Minden nap, mikor megittunk egy Top Joyt, megnéztük mi van a palackban. Lefényképeztük, és megmutattuk a másiknak. Ameddig lehetett, mi ellenálltunk a kísértésnek. De ezek után, hogy már a kupak is azt mondja! Mit tehettünk volna?
Megint ott ügyködött, ahol nekem is dolgom volt. Csak más épületben. Egész nap. Tudta, hol vagyok. Tudtam hol van. Úgy nagyjából.
– Látok egy ablakot, ahol ég a villany. De az a felülről a 4. Van egy másik is. Az a 3.
– Várj, kapcsolgatom a villanyt, most látod?
– Igen, igen! Megvan. – Meglettek legalább a pontos koordináták. Ráláttunk egymás ablakára. Több óra telt el abban a boldog bizonyosságban, hogy a másik közel van. Nagyon közel. Aztán mikor elhagytam a helyszínt…
Már meglehetősen sötét volt, mikor útra keltem.
– Itt megyek el a pálya előtt.
– Hol vagy?
– Beállok a lámpa alá. Ahol az autók bekanyarodnak. Integetek. – És ő is integetett. Ott állt az ablakban (egy fekete alak), és lóbálta a karját. – Látlak.
– Két tini!
– Azok, igen. – Végre, annyi idő után láttam. De a szívecskét, amit mutatott, azt sajnos nem.
Itt a vége.
Vagy mégsem? Pár méterre voltunk egymástól és tényleg annyit sem mondtunk, hogy szia? Ennyi lenne az egész? Soha nem találkoztunk? És ha mégis, akkor mi történt? Cseteltünk utána tovább? Vagy szépen lassan ritkultak a beszélgetések?
Hogyan folytatódott a mese?
Tomi (2017 október –?). Minden úgy történt, ahogy fent szerepel. Csak egy apróságot hagytam ki. Egy induri-pinduri részletet. Hogy barátnője volt. Hm-hm. Nincs új a nap alatt. A Danis story is hasonlóképpen indult. Közös hullámhossz, nagy nevetések. De míg Danival a felszínen lebegtünk, Tomi beengedett a mélybe. Az érzéseibe. A gondolataiba. Egy hónapig húztuk a találkozást, mert hát nem lehet, ő nem szabad, ő tabu, és én is neki, és nem lenne jó, és elrontanánk, és ő nem csalja meg, és én sem akarom, hogy megcsalja, de… De ilyen nincs! Ennyire nem lehet valakivel megérteni egymást! Ez nem fair! Nem lehet, hogy az álom munkám a munkája, hogy bármit, de tényleg bármit meg tudunk beszélni, hogy… Nem is értem. Két hétnyi beszélgetés után berágtam rá és elküldtem a fenébe. Akkor sokáig nem írtunk. Eltelt vagy 10-12 óra is talán. Aztán jött a női remény és győzködés, hogy „biztos, hogy pocsék a kapcsolata, ha null-huszonnégyben velem csacsog. Otthon is.” És különben is. No meg ez a véletlen! Hogy ott van tőlem pár száz méterre! Ez egy jel! Minden jel, ha úgy akarjuk.
Szóval a mese úgy folytatódott, hogy hazamentem. Azután futni. Azután átöltöztem. Még volt fél órám, hogy a gyerekek megérkezzenek. Ő akkor végzett a munkájával.
– Nem köszönsz?
– De igen.
Lent vártam az utcán. És innentől kezdve kicsit felgyorsultak az események. Vigyorogva rám nézett, én rá, aztán magához húzott és átölelt. Majd megcsókolt. Első találkozásunk huszadik másodpercében. Aztán nevettünk. Majd megint megcsókolt. Újra átölelt. És ezt ismételgettük jó időn keresztül.
Tényleg nem volt szimpatikus. A kommentjei alapján egy seggfej. Bunkó. Tahó. Igazából fel sem tűnt, hogy ott van. Volt, aki jobban érdekelt. Később azt mondta, milyen jól elhülyültünk. Hát, ha ő ezt állítja, biztos így is volt. De nem rémlik. Meg is lepődtem, mikor messengeren felvette velem a kapcsolatot. És ott más volt. Beszéltünk a fiúkról. Beszélt a fiáról. Ez is sok mindent átírt bennem. Mert ugye, ha valaki apa, akkor olyan rossz ember nem lehet. És imádta a gyerekét. Mindig családra vágyott. Tartozni valahova. Együtt. De jött a válás, aztán egy kapcsolat, ami összetörte az álmait. Jobban mondva az, amikor véget ért. Talán beletörődött. Elvesztette a reményt, a hitet. Nem tudom. De nem mert többé szeretni.
Húztuk egymást. Incselkedtünk. Hmmm, megkóstolnálak, és társai. (Na jó, ennél egy kicsit durvább és részletgazdagabb párbeszédek zajlottak.) És persze kialakult egy kép, hogy biztos fantasztikusak lennénk együtt az ágyban.
Orvosi figyelmeztetés! Kérem ne cset szexeljen, ha túl élénk a fantáziája és ki van éhezve. Gyakori mellékhatások: hasfájás, nemi vágy hirtelen növekedése, függőség kialakulása, önkontroll elvesztése, határok átlépése.
Beszéltünk vallásról, politikáról, matek jegyekről, kapcsolatokról, férfiakról, nőkről, exekről, sebekről. Mindenről.
Egyszer, még egy évvel azelőtt, megnéztem mennyit csacsogtunk össze Danival. 170 oldalnyi szöveget! Úgy értem, 170 A/4-es, teleírt oldalt! Tomival ennek körülbelül tízszeresét! (Várom, hogy elképzeld és leessen az állad. És várok, és várok… Érted? Sacc per kábé 1500 oldalt. Az alsó hangon is 905906 szó. Persze ez nem egy havi adag volt, ha osztok, szorzok, akkor arra 83.333 oldal jön ki. Mindenesetre a lényeg az, hogy azt hiszem többet kommunikáltunk, mint Andrással a tíz év alatt. És ha jobban belegondolok, szerintem többször is szeretkeztünk.)
Egyébként abban az időben, illetve Tomi előtt talán egy héttel – szóval abban az időben -, más is megkeresett. Ugyanúgy, ugyanarról a blogról. Ami egyébként egy szenny oldal, és iszonyatosan romboló hatással volt rám. De ez már csak amolyan zárójeles megjegyzés. Ő volt „nem Attila”. Vagy „mézes”, ahogy Tomi később elnevezte. Tomi azért írt rám, mert libának tartott. „Nem Attila” pedig azért, mert meg akart menteni. Mert lelkem tiszta volt, mint a hó. És amúgy is különleges vagyok. Egy csiszolatlan gyémánt. Ő volt a munkahelyi balesetes. Meg a „bárcsak”. Szóval egyszerre minimum két szálon futottak akkoriban az események. És akkor még nem beszéltem Istvánról, meg a másik Istvánról sem (jól van na, 2017 Istvános év volt), az autómosós, kung-fus, Kenparásosról, aki épp akkor jött haza külföldről, és bejelentkezett hogy régen látott, és süssünk sütit.
Mintha valami olyasmit írtam volna még a könyv elején, hogy „Másfél évvel azután, hogy elköltöztem, és megpróbáltam ismét, vagy most már tényleg elölről kezdeni, jól voltam. Igazán. Túl pár katasztrofális randin, pihentetve a témát, élvezve az életet…” Nos, azt hiszem innentől kezdve fogod megkérdőjelezni szavaim hitelét. Pedig én nem tehetek róla. Esküszöm. Én nem kerestem (akkor épp nem) férfit. Ők csak jöttek, és zümmögtek körülöttem. De nem történt semmi. Becs szó. Persze Tomi felhúzta magát ezen is egyik alkalommal. És mondta, hogy köszöni, akkor talán kiszállna a hetedik helyről. Vagy ötödik.
Voltál már valaha szerető?
Belemenni egy viszonyba! Titkos találkozgatások. Miközben a másiknak vagy nekem ott van a párom. Hazugságok és lopott órák… És miért? Egy óra jó szexért?
„Nem ilyen egyszerű… Az nem úgy volt. Csak elkezdtünk beszélgetni és … véletlenül alakult így.”
Hogy lenne már véletlen? Mikor megszólítod, talán nem tudod, hogy van valakije?
Variáció1: Nem volt szándékos. Egy helyen dolgoztunk. A kollégáddal csak beszélsz, nem? Aztán egyszer csak, bumm…
Variáció2: Bejött a szalonomba. Valamit venni akart. De ez nem úgy van, hogy megveszed öt perc alatt. Itt egyeztetni kell, visszajárni. Közös munka… Valahogy így lett.
Variáció3: Ő volt az ingatlanosom… Először nem is tekintettem úgy rá. Meglepett, mikor megcsókolt.
Szerető1: Sokszor mondtam, hogy vége. Hogy elég. Hogy ebből elegem van.
Szerető2: Nem is tudom, hogy miért maradtam annyi éven át. Egy ideig reménykedtem, hogy otthagyja a feleségét. Mert szeret. Mert jó együtt. Aztán bejelentette, hogy jön a harmadik baba.
Szerető3: Az elején rózsaszín köd volt. Tervezgettünk, összebújtunk. Különleges volt. Mindig várni a másikra. Mindig vágyakozni utána. De rájössz, sose lehet a tiéd… Aztán elmúlik lángolás is. De megszoktam, hogy újra és újra látom. Hogy hív. Hogy érdeklődik. Hogy olyan kedves. Mint más nem. Sokkal őszintébb kapcsolat volt, mint akikkel ténylegesen együtt voltam. Nem volt erőm kiszállni belőle. És egyszer csak arra ébredtem, hogy elmúltam negyven. Nincs párom, se gyerekem.
Mégis mit hittél? Hogy alakulhatna ki bármi normális? Csináltok tán közös programot? Mentek színházba, moziba? Kirándulni? Megismered a barátait? Ugyan már!
Szerető4: Volt egy közösség, amibe mindketten jártunk. Ha ott volt a nője, nem mentem. Nem mutatkoztunk együtt, de szerintem mindenki tudta.
Szerető5: Párszor kávéztunk együtt. Vagy elmentünk étterembe…
Szerető6: Ritkán, de csináltunk hétvégi programokat. Kivettünk szabit, meg valamit mondott otthon. Barátokkal megy valahova. Néha elutaztunk pár napra… messze. Életünk legszebb időszaka volt. Boldogok voltunk.
Hazudtál! Neki is, magadnak is! A párjának…
Szerető7: Akkor már rég megromlott a házasságuk… Évi két szex. Ahogy ez lenni szokott, a szokásos történet. Csak a gyerek miatt maradtak együtt.
Férj: Tulajdonképpen azt hiszem, javult tőle a párkapcsolatom. Figyelmesebb voltam, kedvesebb… kreatívabb ott… Szar ezt kimondani, de megmentett minket. Persze volt némi lelkiismeret furdalásom mikor megmondtam neki, hogy vége. Azóta jobb a házasságom, mint valaha. Új színt hozott. Új ingert. Kicsit felrázott. Hát nem érte meg?
Feleség1: Véletlen megtaláltam egy üzenetet a telefonjában. Sosem néztem meg. Nem is értem aznap miért tettem. „Mindjárt látlak! Iszonyatosan kívánlak!” Nem is tudom, mit éreztem. Félelmet, dühöt, kétségbeesést. Becsapottságot. Okoltam őt, okoltam magamat. Kerestem a miértekre a választ. Visszapörgettem az agyamban az elmúlt időszakot. A késéseket, a szétszórtságot, a hirtelen programváltozásokat. Hogy nem vettem észre?
Feleség2: Tudtam, hogy ilyen. Hogy neki egy nő nem elég. Mikor rájöttem, hogy megcsal, akkor döntenem kellett. Elég erős-e a kapcsolatunk, hogy kibírja? Leültünk és hoztunk pár szabályt. Lehet más is. De nem csak neki. És megbeszéljük. Mindig. Nyíltan.
Sose leszek szerető.
Ahogy Tomi mondta, a dolgok mindig úgy történnek, ahogy azt elterveztük. Csak kicsit másképp.
Komolyan tipródtunk, hogy mi legyen. Százszor átbeszéltük. Annyira akartuk a másikat! De nem, nem szabad, nem lehet. Meg féltem, hogy ennyi lesz, hogy megkap, és már nem kellek. Ezt is kiveséztük. Hogy nem tűnne el. Hogy ha már eddig elment, akkor nem. És főleg miattam nem. Mert én, Én vagyok. Még poénkodtunk is, hogy megírjuk a történetet egy blogra (arra a bizonyos, fent említett szennyre), és szavazásra bocsájtjuk a kérdést. Az övé: „megdugjam, vagy ne dugjam?” Az enyém pedig „vajon lelép?”.
A harmadik találkozáskor került rá sor. Átjött, hozott ajándékot is. Pár Top Joy-os kupakot, szépen becsomagolva. Minnie Mouse-os csomagolópapírba. Nem tudom, mikor örültem valaminek ennyire. Eltettem őket. Még a borítást is. Emlék.
2017 December
Tomi: Szép jó reggelt szerelmem! Te férfiak álma! Te, te, te… Anyakirálynő. Oly szépen ragyog a nap, de még ez sem tud téged felülmúlni!
Csilla: A legjobb egy nagy nevetéssel indítani a napot. Jó reggelt édesem.
Tomi: Így romantikázzon nektek valaki? Ennyi? Nagy nevetés? Eeeeh. Ezt jobban szeretitek „jó reggelt! Hogy aludtál b+?”
Csilla: Őszintébb. Anyakirálynő! Tényleg nagyon jó. Ma lesz az évértékelőm.
Tomi: Szóval már hajnalok hajnalán kamuzok?
Csilla: El kell mondanom, miben voltam nagyon jó. Blöeeeee. Hát, kezdjük ott, hogy nem vagyok a szerelmed. Nem is szeretsz. Brü-hü-hü. A többi igaz. Tényleg a férfiak álma vagyok.
Tomi: Engem hagyj ki a listáról!
Csilla: Ok, a férfiak álma, kivéve Tomié.
Tomi: Így már korrekt.
Tomi: Na, mi a baj? Reggeli gyerek sztori?
Csilla: Nem.
Tomi: Van valaki, aki utánad igen, de a gyerkőcök iránt nem érdeklődik?
Csilla: Ismersz olyat, aki érdeklődik utánam?
Tomi: Ne terelj. Mi a baj?
Csilla: Szerintem láttad. Majd jobb lesz. Vagy más. Vagy átalakul. Vagy nem tudom.
Tomi: Sokat agyalsz kettőnkön?
Csilla: Igyekszem nem. Nem gondolkozni, hogy most mi, meg hogy, meg merre.
Tomi: Megbántad.
Csilla: Tegnap este elfogott egy érzés. Épp felmostam. Csak jó lett volna, hogy ha ott vagy. És tudtam, hogy nem lehet. Aztán arra gondoltam, még friss az élmény. Tudod, hogy van ez, mikor haladsz az időskálán. Közvetlen utána mindig kicsit rosszabb, aztán jobb, könnyebb. Biztos ezt is meg lehet szokni. Na, mindegy. Felejtsük el. Most rád hoztam a frászt?
Tomi: Nem, nem hoztad. Érzem, hogy ezt titkolod. Próbálod. Most jön az a rész, hogy „Tomi, te egy rendes gyerek vagy, de..”
Csilla: Na, ezt meséld már el, hogy logikáztad össze. Azért kíváncsiságból… mi jön a „de” után?
Tomi: Tudod te. Valaki írta a szeretős posztodhoz, hogy neked ez különösen nem való, vagy nem javasolt (vagy valami hasonló). „De ez nekem nem megy tovább…, de ez nekem túl kevés…” Most mit szeretnél? Úgy érzed messzire mentünk?
Csilla: Nem tudom. Ne agyaljunk rajta. Még élvezném egy kicsit.
Tomi: Gyűlni fog az oxitocin. Most jó volt a szex? Vagyis jobb, mint elsőre?
Csilla: Neked még ok?
Tomi: Mi ok?
Csilla: Jobb volt. Elsőre is, most jobb.
Tomi: És mi lesz, ha ez így egyre jobban fokozódik? Mert szerintem ez lesz. Egyre jobban megismerjük egymást.
Csilla: Mi lesz? Hát nem tudom. K. jó szex? De komolyra fordítva, tényleg nem tudom. Nem akarok belegondolni.
Tomi: Elvonom a figyelmed másokról.
Csilla: Szeretnéd befejezni?
Tomi: Összetörnélek? Na és te ezt, hogy logikáztad össze?
Csilla: „Mi lesz, ha egyre jobban fokozódik?” „Elvonom a figyelmedet.”
Tomi: Ebből?
Csilla: Aha. Ügyi vagyok?
Tomi: Csilla, Csilla.
Csilla: Reménytelen. Tudom. Az vagyok. Egy reménytelen, lüke. Ez a helyes kifejezés.
Tomi: Nem erre gondoltam.
Csilla: Akkor nem tudom.
Tomi: Hogy belementünk valamibe.
Csilla: Bele.
Tomi: Nem fogok visszaélni vele.
Csilla: Hogy érted?
Tomi: Azzal, hogy azt érzel, amit. Nem használni akarlak. Nem az egómat akarom növelni. Így érted? Ha úgy döntenél, nyugodtan szólj. Én magamba lerendezem.
Csilla: Értem. És tudom.
Tomi: Remélem, holnap egy szebb napra ébredsz. Ma hagyd a picsába a felmosást.
Pár hét múlva „szakítottam”. Elegem van, egy idióta, és én ezt nem bírom, nekem ez nem való. Puffogtam, és zsörtölődtem, és persze bőgtem. Ez már a műsor része. De megint ott volt az ajtómban, én meg a nyakában. Ezt a kis színjátékot olyan havonta eljátszottuk. Nem értem, miért nem tudtunk elszakadni. Újabb kérdőjel a listámon.
Miért volt más ez a kapcsolat, mint bármilyen átlagos „szeretői” viszony? Merthogy más volt! Igenis más! Éspedig azért, mert Én voltam benne. Tehát tudom. Meg azért, mert sötétben minden tehén fekete. De talán azért, mert ugyan a testiség egy nem figyelmen kívül hagyható tényező volt benne, mégis úgy vélem, nem ezen alapult. Nem ez volt a kohéziós erő! (Ah, micsoda gyönyörű megfogalmazás.) Barátok voltunk. Haverok. Játszópajtások. Cinkostársak. De hát neki párja volt ugye, innen a definíció: viszony. Én meg minden ikszedik napon kifakadtam, hogy nekem ez kevés, én többet szeretnék, én társra vágyok (pont, ahogy Tomi mondta). Ilyenkor mindig felmentem a Tinderre – mert ott eddig is hatalmas sikereket tudhattam magaménak –, és eljártam randizni, amikről beszámoltam Tominak. Ő meg hol noszogatott, hol vigasztalt, hol „lebaszott”, hol támogatott, de hogy valójában hogyan élte meg ezt a szituációt, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy én mit éreztem, amikor ráírogatott nőkre. – Úgy, mint anno rám. – Bár egyik sem tartott 1-2 hétnél tovább, és csak flörtölés volt, online, de elég pocsék volt. És féltékeny is voltam. És bántott. Minek neki még több, mikor itt vagyok én? A párja érdekes módon nem volt „versenytárs”, hisz nem egy számban indultunk.
Egyszer, jóval később, mint ahogy ez a történet véget ér, azt kérdezte, vajon el tudnám-e fogadni őt olyannak, amilyen, ha a társa lennék? Tudnék-e bízni benne? Nem rándulna-e mindig görcsbe a gyomrom, ahányszor csak a kezébe veszi a telefont? Akkor is, ha „ártatlan” lenne? Nem tudok túl sokat róla ahhoz (igazából többet, mint bárki más), hogy ez köztünk valaha is működhessen? Lehet, hogy igaza volt. Ismertem minden kis „trükkjét”, „csalását”, „hazugságát”. És elfogadtam. Őt. Úgy, ahogy van. De amit elfogadsz egy barátodtól, és tudod feltétel nélkül szeretni, a hibái ellenére, azt nem biztos, hogy el tudod fogadni a párodtól. Furcsa, nem? Minél közelebb áll hozzánk valaki, annál több felé az elvárás. Kicsit inverz. Biztos, hogy jól működik ez így?
A következő hónapokat a szökési kísérleteim tarkították. Itt megjegyezném, nem túl bölcs dolog a rabtól, ha ezekbe beavatja a fogvatartóját.
Gyorsan telt az idő. Jött a szülinapja, aztán a Karácsony. Nekem randik. Megint megnőtt a kávéfogyasztásom. De nem olyan drasztikus mértékben, mint előtte. Hirtelen mindenki iránt lelkesedtem, mert olyan helllllyes, vagy, hű de egy húron pendülünk, vagy igazából, bármi okból kifolyólag. Meglepő módon, egészen május környékéig, egyetlen férfival sem találkoztam többször. Az egyiknek túl kicsik és vizenyősek voltak az ujjai, a másiknak az arca volt olyan puhhha, és brrrr, és zselézte a haját, a harmadik, már én nem is tudom. Öreg volt, vagy fiatal. Vagy csak egyszerűen: nem Tomi.
2018 Február
Csilla: Te kész lennél, ha lányod lenne. Olyan szinten csavarna az ujjai köré!
Tomi: Hagynám.
Csilla: Elkényeztetnéd.
Tomi: Tuti. Múltkor beszeltem az Ágival gyerektémáról. Szerinte vágjak bele.
Csilla: Tomi! Hagyjuk a találkozást. Nem hinném, hogy egyáltalán ne befolyásolná a kapcsolatotokat. Jobb, ha nyugi van és át tudod gondolni a dolgaitokat.
Tomi: Nem éreztem, hogy ez benne lenne a levegőben. De elfogadom. Mindent én sem érezhetek.
Csilla: Részemről nem volt benne. Nagyon nem. Szeretek és szeretnék veled lenni. És lennék veled, sokkal többet is. De bakker, épp azon meditálsz most is, hogy legyen-e gyereked a pároddal? Hogy tudsz egy ilyen kérdésben döntést hozni, ha közben? De mikor azt szeretném, maradj még! Nagyon fontos vagy nekem, te hülye!
Tomi: Írnék, de nem tudom mit.
Csilla: Legalább neked könnyebb lesz. Azért nem lenne rossz tudni, mit gondolsz. Mi jár a fejedben.
Oké, ha majd mégis tudnál írni, akkor légyszi, mert ez olyan mintha kurvára leszarnád. De én nem.
Tomi: Ezt az utolsót komolyan gondoltad? Akkor lett volna igazan kerek, ha még hozzáteszed, hogy jobbat érdemlek. Ne nézz gyereknek. Úgy gondolom, hogy el tudom dönteni, mit tegyek. Ettől függetlenül, nagyon jól esett amiket, ahogy írtál délután.
Csilla: Leállíthattál volna.
Tomi: Azt, hogy jobbat érdemlek, a „te hülye” után gondoltam. Akkor lett volna kerek. Nem így szokták?
Csilla: Nem tudom, hogy szokták. Nem vagyok ők. A „te hülye” az a tehetetlen üvöltés helyett.
Tomi: Miért állítsalak le? Csilla! Most egyébkent vitázunk?
Csilla: Mert csak beszélek kérdezés nélkül. Nem tudom.
Tomi: Az jó, mert én sem tudom.
Csilla: Jobb lenne, ha itt lennél. Könnyebb lenne eldönteni.
Tomi: Mit?
Csilla: Pl. hogy vitázunk-e?
Tomi: Hogy akarok e gyereket? Ja!
Csilla: Vagy, hogy tudnánk-e jobbat csinálni vita helyett.
Tomi: Szóval a békülős szexre megy a játszma. Még jó, hogy elvittem szombaton a játékokat.
Csilla: Ne mondj ilyet! Annyira jó volt veled szombaton. Az is, amikor csak hozzád bújtam.
Tomi: Lehet, igazad van, és jobb most megszakítani.
Csilla: Mielőtt?
Tomi: Mielőtt jobban bőgsz?
Csilla: Annak már mindegy. A kérdés nem a mennyiségen, hanem az időtartamon van.
Tomi: „Legalább neked könnyebb lesz.” Neked is. Akkor? Legyünk barátok. Úgysem volt még női barátom. Hátha most összejön.
Csilla: Te, a barátok néha szexelhetnek?
Tomi: Hogyne, azért barátok, nem?
Izgulok.
Minden randi előtt izgulok. Ráadásul alfába, vagy zenbe, vagy a jó fenébe se tudok lemenni, mert még velem vannak a gyerekek.
Kapkodva öltözködöm, miközben készítem össze az úszócuccot és válaszolgatok messengeren a szeretőmnek, aki folyamatosan tippekkel lát el.
„De csinos legyél!” (Miért, nem szoktam az lenni? )
„Farmert vehetek?”
„Igen, azzal nekem semmi bajom”.
Fel-le rohangálok a lakásban. Lekapom a szárítóról a törölközőket, az előszobában beledobom a hátizsákba. Tovább a hálóba, újabb üzenet.
„Azért egy kis sminket felteszel, ugye?”
„Igeeeen, kihúzom a szemem ne aggódj”.
Sehol sem találom a szemceruzámat. Gondolom már megint azzal rajzolt bajuszt magának a kisebbik. Kihúzom a fiókom, feltúrom, hátha van másik.
– Anyaaaa, éhes vagyok!!!
5 óra 15 perc. Kiszaladok a konyhába, hogy csináljak valami harapnivalót. Kenyér, vaj, felvágott.
– Gyertek enni!
Párnacsatáznak, amíg vágok nekik némi uborkát.
– Fiúk, ott az étel az asztalon, gyertek már!
Vissza a szobámba. Kellene valami fülbevaló is.
„Milyen felső van rajtad?”
Csodával határos módon most nem kapok hiszti rohamot, hogy „hagyjál már, most miért nem vagyok jó úgy, ahogy?” Meg hogy „nem fogok olyanban menni, amiből kilátszik a fél mellem!” „Jóóó, akkor ráveszek egy kendőt és majd az eltakarja.” „Ilyen szoknyát én tuti nem veszek fel! Hát hogy nézek már ki benne? Mint egy ribi!” Mert hasonló párbeszédekre volt már példa.
Pötyögöm a választ mialatt pisilek és kikiabálok a wc-ről, hogy
– Gyerekek, vegyétek a cipőtöket, apa mindjárt itt van!
Fél 6 lesz. Háromnegyedkor van a találkozóm. El fogok késni, el fogok késni! Utálok késni. Újabb üzenet.
„Ne hótaposóba menj!”
„De hát szakad a hóóóóó!’
„Te is azt szeretnéd, ha egy vonzó férfival találkoznál, nem? Ő is vonzó nővel akar.”
Nyafogok egyet. Közben végignézem azt a pár cipőt, ami már réges-régen megérett volna egy cserére, de múlt hónapban a gyereknek vettem kettőt, előtte meg mást, és különben sem találtam sehol olyat, ami tetszene. Végre beleakadok egy megfelelőbe, bár tudom, hogy abban meg fog fagyni a lábam.
„Lefagy a lábad, de nem baj, kibírod. Drukkolok neked! x”
Beteszem a telefont a táskámba, majd ránézek a gyerekre, aki békésen ül a földön, kezében egy doboz száraz tésztával és ráérősen ropogtat. Nagy levegő be, lassan kifúj.
– Szívem! Azt kértem, hogy öltözz! Apa bármelyik pillanatban itt lehet.
Erre nyílik is az ajtó, apa megjön. Felméri a helyzetet, majd szigorúan közli:
– Aki nem jön velem most azonnal, itt marad anyával!
Egy pillanatra megdermedek, aztán gyorsan feladom a kabátokat, sapka, sál. Fél 6 múlt 5 perccel.
– Veletek megyek a Jászaiig – mondom gyorsan. Kezembe kapom a cuccaimat, aztán behúzom magam mögött az ajtót.
Beülök az anyósülésre. Szusszanok egyet. Mikor megérkezünk a célállomásra, szállnék ki, de az ex-férjem még utánam szól:
– Jó randit! – és mosolyog hozzá.
– Kösz. – Mosolygok vissza. – Sziasztok, édeseim!
Még küldök egy puszit, mialatt átmegyek a zebrán. Végigfut az agyamon, hogy tulajdonképpen mennyire groteszk ez az egész. Aztán megrántom a vállam, kuncogok egyet, és örülök, hogy ilyennek szeretnek.
Tomi: Na de milyen volt? Nem mesélsz semmit.
Csilla: Jót beszélgettünk. Sokat mosolygott.
Tomi: Jó fej? Jóóóó, nem annyira, mint én, de mégis.
Csilla: Annyira senki nem lehet, mint te. Nem volt semmi extra. Az látszott, hogy szimpik vagyunk egymásnak. Aranyos. Hogy jó fej-e, azt még nem tudom. Normális, kedves. Elméletileg szombaton találkozunk ismét.
Valójában lett volna egy nulladik randink. A fenti úriemberrel. Már a nevére sem emlékszem. De az időjárásra hivatkozva lemondta. Azt hiszem, igazából mással volt együtt. Sose derült ki. A következő légyott előtt köddé vált. Nem írt, nem reagált. Szomorú ezt mondani, de már meg sem lepődtem. Ilyen ez a „dating business”.
Ugyanazok az arcok, mint egy éve, vagy másfél. Tetszik 5-10 ember, ebből egyszerre ír 3-4. Beszélgetünk, kávé, eltűnik, nem baj, holnapra már le van szervezve a következő férfi, vagy nő. Attól függ, ki melyik oldalon áll. Közben újabb cset partner érkezik, jó lesz talomba, valakivel már úgyis szakadozik a beszélgetés. Nincs kémia? Kuka. Fura a stílusa? Kuka. Lemondta? Kuka. Úgy reagált, ahogy nem tetszett? Kuka. Nem küld még képet? Még tizenötöt? Biztos rejtegetni valója van! Nem elég fitt! Nem elég kerek a feneke. Amúgy, neked elég kerek? Tudod, anélkül már rád se néznek! Kuka. Nem ér rá ma??? Csak nem gondolja bárki is, hogy majd én várok? Most! Azonnal! Kuka. Maximum a második randin nincs szex? Kuka. Nem volt rögtön égzengés? Kuka. Van másik!
Megismerni, időt hagyni, energiát fektetni bele? Jajj, ugyan már! Ez a huszonegyedik század kérem! Micsoda badarság. Mi trendik vagyunk, haladunk a korral! Még jó, hogy nem kézzel akar valaki levelet írni és postára adni! Pfff!
És akkor csodálkozunk, tágra nyílt szemekkel, hogy nem találunk partnert. Pedig mi igazán mindent megtettünk az ügy érdekében! Vajh, mi lehet az oka?
Ez az egész online társkeresés úgy, ahogy van SZAR – már bocsánat a kifejezésért –. Hiába születnek egymás után a különböző oldalak, hiába ígér mindegyik tökéletes boldogságot. Megváltozott a világ. Ez így nem megy. Nekem legalábbis nem. És mondom mindezt úgy, hogy a férjemet online ismertem meg. Egy ugyanilyen oldalon. De akkor más volt. Valahogy mások voltunk.
Unom. Unom és hiábavalónak tartom.
Unom, hogy elmondjam százhuszonkettedszerre is, hogy mért vagyok itt? Hogy mikor váltam el? Hogy miért ment tönkre a házasságom? Hogy hány évesek a gyerekeim? Hogy NEM, MI MÁR NEM LESZÜNK ÚJRA EGYÜTT. Hogy mivel foglalkozom? Hogy mit csinálok szabadidőmben?
Mintha interjún lennék. Csupa-csupa HR-es kérdés. Felvételizek párkapcsolatra és mindig a következő üzenetet kapom: „Kedves Szabados Csilla! Köszönjük, hogy megtisztelt minket a Szerető társ pozícióra beküldött pályázatával. Ezúton értesítjük, hogy a kiválasztási folyamat során NEM Önre esett a választásunk. Kérjük, figyelje további lehetőségeinket, és ha Önnek megfelelő ajánlattal találkozik, küldje el újra a jelentkezését. További sok sikert kívánunk!”
2017 Március
Tomi: Csillaaaa!
Csilla: Igen?
Tomi: Behoznál egy teát? Léccci.
Csilla: Epreset? Mézzel, citrommal?
Tomi: Meggyes.
Csilla: Az, az, persze! Viszem máris!
Tomi: Köszi. Várooom. Addig melegítem a helyed. Bmeg, citromot tettem a kávéba.
Csilla: Teába szoktak tejszínt, vagy tejet. Fordítva még nem hallottam. Én meg nem tudom használni a kinyomó pisztolyt.
Tomi: Egyem a szíved. Rossz, vagy miért?
Csilla: Itt ülök, körbe van ragasztva a kád, minden kész, én leginkább, és nem megy. Biztos bénázok. Csak tekergetem, nyomkodom.
Tomi: Új a szilo?
Csilla: Igen.
Tomi: Levágtad a végét?
Csilla: Gondolom nincs benne rendesen a pisztolyban. Persze!!!
Tomi: Bocsi.
Csilla: Ugyan! Nő vagyok.
Tomi: És hiába nyomod, nem jön belőle?
Csilla: Nem is tudom rendesen nyomni. Mondom, szerintem rosszul van benne. Nincs eléggé rákapatva, vagy mittomén. Nyaff. És még egyszer nyaff.
Tomi: Dobj egy képet.
Csilla: Látom a rést. De hiába tekerem a fém vackot. És nyomom a kis kallantyút.
Tomi: Nem kell tekerni, csak nyomni.
Csilla: Azt is hiába.
Tomi: Csilla! Karokat össze. Szorítsd erősen.
Csilla: Kattant. Jön. Juhéé.
Tomi: Sikerült? Ügyifogyi.
Csilla: A fülem is szilikonos. De megvan, amit akartam.
2018 március
Luciust – Tinder nevén szólítva – egy koncerten ismertem meg. Végre, egy élő szerzemény! Hah! Sose voltam jó flörtölésben. De vele valahogy ment. Kis cukkolás, kis ez meg az. Azért annyit nem árt tudni, hogy hallottam már hírét egy közös barátunk révén. Volt, ami összekapcsoljon minket. Kíváncsi voltam rá. Talán ő is rám. Szóval nem a „hello, ki vagy?” felütéssel indult a dolog. Ez még 2016-ban történt.
A bulit több másik is követte, és végig megmaradt ez az évődés. Egyéb nem történt. Na jó, állítása szerint egyszer búcsúzásképpen belenyaltam a fülébe. Biztos csak megbotlottam, és így esett meg az eset. Én igazán nem tehetek róla. Különben is, olyan finom illata volt.
Aztán eltelt bő egy év. Megint a nem vagyunk együtt Tomival időszakomat éltem, vagy hetemet. Vagy napomat, már nem tudom, és letöltöttem azt a bizonyos appot. Talán a harmadik férfi, akit feldobott a gép, Lucius volt. Jobbra húztam.
Lucius: Szia Csilla, örülök, hogy megtaláltam a fotóidat. Nagyon csinosnak talállak. Szép mosolyod s szemeid vannak. Köszönöm az Igent. Hogy telt a napod?
Csilla: Ó, Debreceni úr, ha tudná! Szólj, ha teljes tanácstalanság.
Lucius: Édes Csillám! Nem lőhettem le elsőként. Tudni szeretném. Régen beszéltünk. Jó látni téged.
Csilla: Nos, akkor vegyük szépen sorba. Először is sütött a nap. Ez már tök jó dolog. Meg péntek van. És vagy negyed órája idilli csönd. Viszont nem találtam ki barkóbában a pingvint. Ez most ciki nekem, és büszkeség a gyereknek. Már majdnem elbizonytalanodtam. Lehet, elfelejtetted azt a csodás, forró éjszakát?
Lucius: Elfelejteni? Dehogy. Imádtam az ajkad remegését, a melleid formáját s tested ízét. Finom bőröd van s illatod! És azt beszéltük, hogy megismételjük. Mikor is? Akarlak újra érezni.
Lucius: Szia, Édesem! Bocsánat, egész nap rohantam. Hiányoztál. Tegnap a közeledben jártam. Lomb utca. Jól emlékszem, hogy arra laksz? Szép emlékeim vannak ott. Ott harapdáltad a fülem olyan érzékien s belenyaltál.
Csilla: Nem is nyaltam bele a füledbe, Hello! Vagy igen? Ilyen kis céda lennék? A fenébe! Remek a memóriád, Lomb még mindig. Tegnap Töröknével randevúztam.
Lucius: Hello. De igen. Belenyaltál s meg is haraptad. Jól tetted. Finom volt. Nem baj, ha ilyen kis céda vagy. Tényleg, ha tudtad, vagy sejtetted a kép alapján, hogy én vagyok az, miért jelöltél be?
Csilla: Miért jelöltelek be? Hát ez meg milyen kérdés? Természetesen, mert hiányzott, hogy cukkolhassalak.
Lucius: Szóval, cukkolni akartál, kis huncut! Hmmm…
Csilla: Én is kérdezhetném, miért jelöltél be? Off topic: mi a jobb cím a) tavaszi zsongás, vagy b) bizsereg, bizsereg?
Lucius: A b. Egyértelműen. Miért? Csak.
Csilla: Na látod! Miért ne lehetne ugyanez a CSAK nálam is?
Lucius: Indokaim.
Csilla: Hú, vannak?
Lucius: Persze. 1. Tudtam, hogy Te vagy. És már régen bejelöltelek. 2. Mindig is dögösnek tartottalak. 3. Tudom, hogy hiányoztam.
Csilla: Oh, a kis szerény. Régen? Mikor? Az elmúlt 8 hónapban nem is voltam fent a Tinderen!
Lucius: Mi történt? Meguntad? Vagy újabb szerelem?
Csilla: Pont a Pótkulcsos buli után találkoztam valakivel. Összetörte a kicsi szívemet.
Lucius: Értem. Sajnálom. További indokaim. 4. Közös múltunk van. Nem elhanyagolható! 5. Már az enyém voltál s tetszett.
Csilla: Pillanat, mindjárt jövök. Szavad ne feledd! Puszi osztás van a fiúknak.
Lucius: Én is álljak sorba?
Csilla: Bocsi, már itt is vagyok!
Lucius: Az utolsó képed az nagyon jó. Így néztél rám, mikor rám akartál mászni.
Csilla: Mikor akartam én rád mászni? Arcátlan hazugság!
Lucius: Nem emlékszel? Hát utána benned voltam.
Csilla: Ja, hogy akkor! Persze, milyen butuska is vagyok!
Lucius: 6. Finom a szád. 7. Finom a nyelved. 8. Kedves vagy. 9. Csípem az arcod.
Csilla: Nem is tudod, hogy finom a szám és a nyelvem! Amúgy azok.
Lucius: 10. Hiányzott, hogy szívd a vérem. 11. Régen beszéltünk, s találkozunk. 12. Finom illatod van. 13. Azóta se pocakos girnyózott le senki. Csak te vagy ilyen szemtelen.
Csilla: Tudod, az a jó, hogy ezt igen kevesen hozzák ki belőlem. Egyébként tegnap találkoztam Töröknével.
Lucius: Hölgyem, ön jön. Miért jelöltél? Milyen volt a randevútok?
Csilla: Jó. Szóba kerültél. Jelölés. Indokaim. 1. Jó volt veled dumálni a koncerten. 2. Jól esett a finom kis flört (vagy nem kis?)
Lucius: Ennyi? Ezek szerint nem voltam túl izgalmas számodra. Téma szoktam lenni, mikor találkoztok?
Csilla: Igen, szoktál. Néha. De én mindig szívemen viseltem a sorsod.
Lucius: Miről szoktatok rólam beszélni? Most miért beszéltetek?
Csilla: Mondtam neki, hogy visszaregisztráltam, és te voltál kábé a második pasi, akit feldobott a Tinder.
Lucius: És mit mondtál neki erről? Hogy egy snájdig férfi bejelölt és beszélt ott mindenféle hülyeséget?
Csilla: Jajj, ez nagyon izgalmas, hogy „Mit beszéltetek rólam?” De várj egy pillanatot, felvettem a párbeszédet diktafonra. Mindjárt visszatekerem.
Lucius: Felvetted?
Csilla: Persze! Te nem szoktad? Mindent rögzítek! Nagyvonalakban elmondta, hogy nem vagy jól. De volt már olyan is, hogy én kérdeztem tőle, hogy hogyan vagy. Azt mondta, hogy megrekedtél. Úgy látja.
Lucius: Engem is ezzel fáraszt. És miben Miss Bölcs szerint?
Csilla: „Nem történik semmi változás, nyalogatod a sebeidet és csak nyafogsz miatta. Minden nő hülye”, stb. De ezt úgy tudom, neked is mondta már, úgyhogy nem tudok új infóval szolgálni.
Lucius: Kurvára nem nyafogok, vagy nyalogatom a sebeim. Na de ugorjunk vissza egy kicsit. Mindig a szíveden viselted a sorsom? Miért?
Csilla: Azért mert érdekes pasinak tartalak.
Lucius: Igen? Miért lennék az?
Csilla: Ne idegesíts már! Azért, mert észrevettem, hogy a bal szemöldököt 0.0003 milliméterrel lejjebb van, mint a jobb. És ez nagyon ritka jelenség.
Csilla: Jó volt a tegnapi randi. 9-kor találkoztunk és negyed 1-kor köszöntünk el. CSAK beszélgettünk. Mielőtt kérdeznéd.
Tomi: Akkor lesz folytatás.
Csilla: Remélem.
Tomi: Nem beszéltétek meg? Csók volt?
Csilla: Nem. Nem kérdezte, hogy mikor találkozzunk, semmit. Egy nagyon-nagyon-nagyon pici. Inkább csak egy hosszabb szájra puszinak hívnám.
Tomi: Ha jól érzem, nem rajtad múlt.
Csilla: Nem akartam volna én sem többet. Majd kiderül mi lesz. Viszont nem a harmadik, hanem a negyedik találkozás volt. Elszámoltam a koncerteket.
Tomi: Akkor dugás. Nem akarásnak…
Csilla: Ráérünk még a nyögéssel…
Tomi: Klappol minden? Vagy „majd alakul még…”
Csilla: Nem tudom. Van benne egy jókora tüske. Nem tudom, hogy mennyire nyitott.
Tomi: „Ráérünk még a nyögéssel…” „Nem tudom…” Vagy engem akarsz átbaszni, vagy nem volt jó, vagy titkolózol.
Csilla: Nem titkolózom. Volt egy hosszú kapcsolata, az paffra tette – ismerős? –. Elölről kell kezdenie mindent. Meg azt is mondta, hogy ő nem akar már összeköltözős kapcsolatot, meg voltak szar randi tapasztalatai (mindenféle előítélettel találkozott, „miért a szüleinél él?”, „miért úgy hordja a haját, ahogy?”, és hasonlók), meg… A tegnapi randit is én vetettem fel. Jól érzem vele magam, meg jó volna találkozni, de van bennem egy félelem. Ennyi.
Tomi: Lelki kuka voltál?
Csilla: Kicsit. Nem akart erről beszélni, de részinfókat így is tudtam. Aztán belemelegedett. Egy jó ideig én meg sem szólaltam. De ez nem gond…
Tomi: Szerintem pedig az. Nem is kicsi.
Csilla: Azt érzem, hogy én keveset tudtam mutatni magamból. Bár ez így hülyén hangzik.
Tomi: Van ismét egy megérzésed, amit próbálsz elhessegetni?
Csilla: Nem. Szerintem nincs. Nem tudom. De van bennem egy kis szomorúság, vagy nem is tudom. De nem tudom az okát.
Tomi: Teréz anyu, tudom.
Csilla: Most mé’?
Tomi: Mert szegény, te majd megmented. Azé’. „Ő nem akar már összeköltözős kapcsolatot” ezt szeretnéd? Első randin a múltról nyíg (szerintem tök gáz, de nyilván benne van), majd elmondja, hogy mit NEM szeretne (szerintem tök korrekt). Te pedig figyelmen kívül hagyod, mert…
Csilla: Ja, hogy én vagyok a ludas! De jó!
Tomi: Egyébként ezt tökre nem értem, miért van nálatok, hogy az ember egy komoly beszélgetésben elmond dolgokat, és kurvára leszarjátok, vagy figyelmen kívül hagyjátok. Aztán néztek, mint a boci, ha nem úgy viselkedik, ahogy elvárjátok. Nézd meg a kettőnk példáját. Szerintem az első levelek közt leírtam, mit gondolok arról, ha nem sikerülne a kapcsolatom. Egyértelműen. És hova jutottunk? Miért?
Csilla: Most azon húztad fel magad, hogy a srác azt mondta, ő nem akar már együtt élni senkivel, és abban a szent minutumban nem mondtam neki azt, hogy „figyi Gergő, tök aranyos vagy, jókat nevetek veled, meglehetősen vonzol, de itt és most hagyjuk abba a beszélgetést”?
Tomi: Ha nem is azonnal, de ez a Te szempontodból szerintem egy lényeges kijelentés volt az ő részéről. És úgy érzem, figyelmen kívül hagyod.
Csilla: Veled kapcsolatban pedig… Szerintem tiszteletben tartottam, amit gondolsz és érzel, ezért is léptem ki. És igen. Mindent figyelmen kívül hagyok. Ilyen vagyok. Nem? Aztán majd mondhatom, hogy „jajjj, de össze vagyok törve”. Erre megy ki a játék. Ez a lényeg. Hogy áldozat lehessek! Özvegy is megmondta. Ez a lételemem.
Tomi: Egyébként nem húztam fel magam.
Csilla: Jó neked!
Tomi: Lehet, nem hiszed, de kurvára drukkolok neked.
Csilla: Minden pasinál lesz valami gikszer. Vagy a külseje, vagy a múltja, vagy akármi. Nincs tökéletes. És amúgy nem tobzódom a bejövő levelekben. Ő legalább olyan, aki érdekel, és akihez vonzódom. Aztán lehet, hogy bőgök a válladon. Újra és újra.
Tomi: Sajnálom, ha letörtelek. Lehet, tényleg jobb lenne, ha nem beszélnénk többet erről.
Lucius: Csíplek. Jó fej vagy. És nagyon jól éreztem veled magam. De azt is tudom, hogy kevés időm van. Meg azt is, hogy nem akarlak bántani. Semmiképp. Mostanság a nőkkel kapcsolatban nem tudom, mit gondoljak. De igazság szerint a komolyságtól eléggé idegenkedek. És a kötöttségektől is. Tudod?
Csilla: Értem. És megértem. Nem is csodálkozom. Akkor… majd összefutunk koncerten. Ha lesz.
Lucius: Csak ott? Én szívesen beszélgetnék veled.
Egyszer, valaki, Tescos vásárláshoz hasonlította a társkeresést. Ahol mindenki áru és vásárló is egyben. Nem rossz gondolat. Sok mindent le lehetne modellezni vele. Lucius az a fajta vevő volt (amennyiben én a portéka), aki bemegy a boltba, megáll egy termék előtt, nézegeti, de végül nem veszi meg. Nem vesz semmit. Másnap újra visszamegy, megint megáll ugyanaz előtt a termék előtt, és megint továbbsétál. És ezt minden áldott nap eljátssza. Tetszik is neki, de… Biztos ez a megfelelő? És különben is! Olyan macera levenni a polcról (dönteni kéne). Betenni a kosárba. Odasétálni vele a pénztárhoz. Kiállni a sort (mindig hosszú a sor). Kifizetni (egy rakat pénz). Aztán még haza is vinni! Egyszóval túl bonyolult lenne, és sok energiát emésztene fel. Úgyhogy végül hagyja az egészet.
Pár héttel később az ifjú legény, egy öreg viskót látott az út szélén, amit kívül szép, színes cukorkák borítottak. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, letört egyet és megette. Olyan mennyei zamatot még sosem ízlelt ajkaival. Ezért hát újabb és újabb édességet kóstolt meg. A sok finomságtól azonban hirtelen álmosság tört rá. Benyitott hát a kunyhóba, hogy fekhelyet keressen magának. De nem számított az ajtó mögött lesben álló gonosz, csúf boszorkányra, aki imígyen szólott a fiúhoz „Ettél az ételemből, fizesd meg a jussomat! Mától fogva szolgám leszel. Lábtörlőm az ajtóm előtt, hitvesem az ágyamban.” És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Lucius: Szia Édes! Mi a helyzet?
Csilla: Képzeld, van egy srác! Párszor találkoztunk véletlen. Dumáltunk, kis flört. Aztán direktbe is összefutottunk. Randi céljából, vagy csak baráti, az igazából mindegy. A lényeg, hogy most elvan egyedül, amivel nincs is gond. Nem találkoztunk azóta, és nem is utal rá semmi jel, hogy fogunk. De olykor-olykor rám ír, hogy „mizu?” És én nagyon nem vagyok jó, az ilyen beszélgetésekben. Mert nagy történések nincsenek. A lényegtelen apróságokat meg olyanoknak mondja el az ember, akikkel aktív kapcsolatban van.
Lucius: Ezek mind ilyenek. Buzik!
Csilla: Édes, Te vagy ez a pasi.
Ha még egyszer azt mondja nekem, valaki, hogy nem akar fájdalmat okozni, vagy megbántani… Vicces mód, mindig azoknak sikerült a leginkább.
Vajon mikor szereztük az első tüskét? Amely azóta is minden egyes alkalommal, amikor hasonló szituációba kerülünk, zsigeri reakciót vált ki.
Mikor meghúzta a mögöttem ülő a copfomat az általános iskolában? (És azóta utálok minden olyan nevű fiút.)
Vagy mikor a szomszéd srác elhívott sétálni, de valahogy elfelejtette, és másnap már azzal a magas, vékony, szőke lánnyal láttam kézen fogva? És minden egyes alkalommal, amikor arrafelé megyek haza, ahol eltűntek anno a szemem elől, keserű ízt érzek a számban?
Mikor kinyitom a hűtőt, és minden polcon van egy tej, és emiatt rendetlennek hiszem magam, mert éveken át azt hallottam, hogy a tejes dobozoknak a hűtő jobb oldalán, a középső polcon egymás mellett kell szép sorban lenniük? És ha egy ismerősöm meglátja, felnevet, és esetleg tesz valamilyen megjegyzést rá, akkor üvöltő rohamot kapok, hogy márpedig én úgy teszem a tejet, ahogy nekem tetszik és kész!
Vagy amikor egymás után volt több olyan randim, amiből aztán nem lett folytatás… magyarázat nélkül… És már eleve félek, már nem hiszem el, hogy ez most más lesz.
Tüskéket növesztünk. Egyre többet. Képtelenek vagyunk megbocsátani a régi sérelmeinket. Őrizgetjük őket, ápolgatjuk. Minden nap elmondunk értük egy imát. „Uram, köszönöm, hogy bántott a Józsi. Utálok minden Józsit. Uram, köszönöm, hogy megcsalt a Béla. Soha többé nem hiszek egyetlen férfinak sem, akit Bélának hívnak. Uram, köszönöm, hogy az osztályban én voltam a legalacsonyabb. Ki nem állhatom a magas nőket. Uram, köszönöm, köszönöm, köszönöm!”
Bezárkózunk. Ott a kis biztonságos fészkünk. A mi várunk. Felhúztuk a kapukat. Körülöttünk árok. Senki nem hatolhat be. Még a napfény sem. Spaletták bezárva. Kamrák teli.
Ha még egy férfi azt mondja nekem, miután hetek óta rám sem ír, hogy „nem tűntem el”, lándzsákkal felszerelkezve kirohanok.
Ha még egy férfi ledundizik, beüzemelem az ágyúkat. És nem érdekel, ha közben megfullad a röhögéstől, mert csak azért mondta, hogy cukkoljon, és egyáltalán nem tart annak.
Ha még egy férfi arra hivatkozik, hogy nem akar fájdalmat okozni nekem, miközben céltáblának használ késdobáláshoz, akkor kifeszítem az íjakat és lövök.
ELÉG!!! Nem lehet így élni. Nem is akarok így élni. Nem akarom mindenkiben az eddig elszenvedett sebesüléseim tetteseit keresni. Bízni akarok. Bízni benne. Bízni, hogy amit mond, azt úgy gondolja. És nem akarom keresni a hátsó szándékot. Hinni akarok a szavaiban. Még akkor is, ha a statisztikai adatok szerint, mikor egy férfi azt mondja, hogy „…”, akkor az azt jelenti, hogy „…”. Nem érdekel a statisztika. Nem érdekelnek a számok. Nem érdekel a józanész. Nem akarok védekezni. Nem akarok falakat húzni. Nem akarok bezárkózni. Akkor sem, ha így megint sérülhetek.
Nagyon régen volt ilyen érzésem. A sok-sok randi, a rengeteg hiábavaló próbálkozás után, itt volt egy férfi (mármint Tomi, természetesen). Ismerte a testem, a lelkem. A titkaimat, a félelmeimet. A vágyaimat, az érzéseimet. És én biztonságban éreztem mellette magam. Rá mertem bízni mindezt. Beengedtem a „várba”.
Csak a másnap volt mindig nagyon rossz. Hogy nincs ott. Hogy nem simogatja meg az arcom, nem nevet rám, vagy nem nevet velem.
Biztos vagyok benne, hogy ha más körülmények között találkozunk, semmi nem lett volna az egészből. Elkapkodjuk. Vagy maradunk a felszínen. Így, barátságnak álcázva viszont megadatott a lehetőség, hogy betekintsünk egymás lelkének sötét bugyraiba. És most megint jön a mese rész, mert úgy tűnik, nem tudok elszakadni. És hősünk ment, ment egyre mélyebbre, ahol a forró láva fortyog és kitörni készül. Az úton… Jaj, erről az útról jut eszembe! A sokadik megroggyanásom, meg filozofálgatásom alkalmával jött elő ez a téma. Ez a menekülés valami elől, valami felé, a miért vagyunk, hova tartunk, nem találom a helyem, sehol sem találom, ki vagyok én, és amúgy is mit akarok, és miért akarom, és már teljesen elvesztem, és ez őrület, és nem bírom. És akkor megírtam. És Tomi megértette. „Nem kell menned sehova. Otthon vagy.” Ó basszus, vele otthon voltam. Persze ő nem így értette, meg akkor én sem. De ha vele voltam, akármi történt is előtte, ha tíz perccel a megérkezése előtt még úgy gondoltam, itt a vége fuss el véle, most már tényleg, tuti, becsszó kidobom, megjött, és huss, minden elszállt. És nyugalom volt. A „jó helyen vagyok” érzés. A „semmi sem számít” érzés. Azért az, aki ezeket feltalálta, megérdemelne egy ólom golyót.
Mikor megismertelek és elkezdtünk beszélgetni, úgy éreztem, „Te jó Ég! Ő a TÖKÉLETES férfi”. Hevesebben dobogott a szívem, és mire kettőt pislogtam, már odavoltam érted. Ó, én buta! Szalmaláng. Mindig ezt csinálom. Ahogy jött, úgy el is ment az érzés. Megint az történt, ami mindig. Jön valaki és nem létező tulajdonságokkal ruházom fel. Feldíszítem, mint egy karácsonyfát, aztán gyönyörködöm a művemben. Ügyes voltál, Csilla.
Tovább beszélgettünk. Lehiggadtam egy kicsit, és helyre tettem magamban ezt-azt.
Aztán kezdtem felfedezni, hogy nem is vagy te olyan álom férfi. Nem vagy tökéletes. Egyáltalán nem.
Mégis szeretném… Szeretném, ha néha nem értenénk egyet és összevesznénk. Szeretném látni, amikor felhúz valaki és csak morogsz. Szeretném, ha szétdobálnád a zoknijaidat, pedig ettől falra mászok. Szeretném, ha elfelejtenél venni valamit a boltban, amire külön megkértelek. Szeretném, ha lennének kifejezetten rossz napjaid. Olyan, amikor hozzád se lehet szólni. Szeretném, ha meg kellene kérdeznem „Te figyelsz rám egyáltalán?” Szeretném látni, mikor beteg vagy és olyankor kissé elhagyatott. Szeretném látni, ahogy reggel felkelsz mellettem, és még ott az álmosság a szemedben. Szeretném látni, ahogy egyre jobban őszülsz. Szeretném nézni az arcodat, ahogy egyre több ránc jelenik meg rajta.
Vannak rossz tulajdonságaid. Furcsa dolgaid. Szeretném megismerni őket. Az összest. Szeretném, ha lenne rá idő, mód, és lehetőség. Mert hozzád tartoznak. Mert ettől vagy TE. Nem csak a boldog pillanatoktól. Nem csak a jobb és vidám napoktól. Nem csak attól, amikor figyelmes vagy és erős. És fitt, és egészséges. Nem csak attól, amikor vág az eszed. Nevetünk és nyaralunk, és ki se kelünk az ágyból.
Nem tudom, menni fog-e. Nem tudom, meddig leszünk együtt. Hogy meg tudjuk-e oldani a problémáinkat, a konfliktusainkat. Csak azt, hogy minden egyes megoldott gond és nehézség még jobban hozzád köt. És szeretném…
Én tényleg próbálom befejezni, de újra és úja előtör és „anya, hagyd már abba” és hisztizik már ő is, és igen, csak egy ölelés kéne most, de nincs. Kudarc, kudarc, kudarc. Semmiség, van ez így, mással is előfordul, mégis a menekülést láttam benne. Bennragadtam és nem tudok kijönni, mert van olyan hogy felelősség, és igen, olyan is hogy kényelem, és kedvező feltételek, de megőrülök már, és erre vártam, erre az egyre. De hogy én buktam-e el, vagy egyszerűen már minden eleve elrendeltetett?
Esküszöm, én küldtem az üzeneteket az univerzumnak, és hűdepozitív voltam, és most sikerül, most végre megy, és bíztam, és szívvel, és csak egy ici-pici kétely volt bennem, de azt is kisepertem, és…
És most nem tudom, hogy ezért bőgök-e vagy megint csak előtört minden más is, amit eddig úgy-ahogy elfojtottam, mert erős vagyok, kétség sem fér hozzá, és én aztán bírok mindent. És különben sem vágyom bizonyos dolgokra, dehogy, mert tulajdonképpen nekem jó így, sőt, sokkal jobb így, ahogy van, és ennél jobb nem is lehetne. És mégis folyik bele már a taknyom a mosogatólébe, mert nincs nálam zsepi, és csupa hab a kezem, de most már mindjárt összeszedem magam, mert be kell fejezni a lego autót, és vacsit kell csinálni, és fel kell seperni, és aztán már esti mese idő van, és a játszótéren is már mindenki tudja mi történt, és holnap baromira fájni fog a szemem.
De semmi baj, igazából csak eljátszottam a gondolattal. És minden oké. Tényleg. Már mosolygok is. Igazából direkt jó, hogy így történtek a dolgok. Igen jó. Nagyon jó. Különben is, ki kell törölnöm a gyerek fenekét. Ez most fontosabb.
2018 Március
Tomi: Igen, haragszom és csalódtam. De egy kapcsolat nem csak arról szól, hogy mindig, minden rózsaszín. Meg egy baráti sem. Vagy mi a lófasz ez. Már ha őszinték vagyunk egymáshoz. Tudom, hogy sokszor én is elmondok dolgokat neked, ami valószínű nem tetszik. Csak te kussolsz, nem mondod el a véleményed, mert félsz, hogy megbántasz? Én elmondom. Mert ha nem mondanám, azt érezném, hogy nem vagyok őszinte veled. És úgy gondolom, azért meséled el, mert az őszinte véleményemre vagy kíváncsi. Faszért akarsz megfelelni?
Csilla: Ezen már sokat gondolkoztam.
Tomi: Egy életen át egy szerepet akarsz játszani?
Csilla: De mindig oda lyukadok ki, hogy azért, hogy szeretve érezzem magam. Nem, nem akarok szerepet játszani
Tomi: Miért gondolod, hogy csak az a szerep szerethető, amit te elképzelsz? Lehet nem kaptál te még egy nagy pofont. Még nem jutottál el arra a pontra, hogy „leszard” a körülötted levők elvárásait. Nagyon szar passzban vagy kicsi lükém.
Csilla: Most miért mondod?
Tomi: Fussunk össze, ha jó idő lesz?
Csilla: Oké.
Tomi: Nyilvános helyen.
Olyan május magasságában éreztem úgy, hogy ez volt az utolsó csepp a „párt keresek” feliratú poharamban! Összegyűltek a szereplők: „Nem Attila”, Peti – aki majdnem a párom lett –, Festő – aki óva intett Petitől –, és persze Tomi.
„Nem Attila” boldog szülinapot kívánni jött, meg kirándulni. Minden hátsó szándék nélkül. Csak úgy, barátilag. Úgyhogy én meg csak úgy, barátilag mondtam neki, hogy van valakim. Többet nem jelentkezett.
Peti. Pár email után (talán írtam, hogy 92 egy hét alatt???) már rögtön „jujj, te is?” és „jujj, én is!” és akkor mi már együtt és járunk, és már tervezi is a jövőt, és az ötödik találkozásig bírom. És kidobom. Keresem a kifogásokat: tisztázatlan családi háttér, nem annyira szimpatikus gyerekek – képről –, furcsa khm… „szokások”, amiket nem tudok elfogadni, azt hiszem legalábbis.
Meg sok volt ez egyszerre. Túl drasztikus. Túl gyors. Minden felbolydult, és nem voltam rá kész. És igazság szerint hozzá is szoktam már az egyedülléthez. Hogy ami szabadidőm van, azt jó néha csak fotelbe kuckózással tölteni. Erre megjelenik egy idegen – mert az, pár találkozás után még nagyon az –, és dobjak el mindent, és csak ő, és ő, és ő, és akkor innentől kezdve párom van? Akarom, hogy párom legyen? Néha olyan ijesztő. Néha olyan érzés kimondani, mint az életfogytiglanit. Mintha börtönre ítélnének. Jön majd a megszokás, a vacsi, kis dumcsi, kis tévé, közös bevásárlások, és már meg is untuk egymást. (Érdekes, hónapokkal később, Tomi esetében például egy másodpercig sem jelentek meg ezek az aggodalmak, csak a még, és még, és mindent, a jót és rosszat, csőstül, mit bánom én, de akarom, mindent akarok, ami Vele jár!) Tehát Peti jött és ment. Összetörve.
Közben pedig Festő is képbe került. Már régóta követte a blogot, és egy-egy kommentje hónapok óta az én figyelmemet is felkeltette. Aztán elkezdett privátban is írogatni. Én meg válaszoltam. Mindenről beszélgettünk. És többet, egyre többet. Aztán megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele egy koncertre, ami pár hét múlva lesz. Volt. Mialatt vártuk az első (és utolsó) találkozást, beavattuk egymást a napjainkba, a gondolatainkba, az érzéseinkbe… (Ja, nem, az Özgürrel, Istvánnal, Tomival történt, és vagy húsz oldallal előrébb. De miért van nekem deja vu érzésem?) Telt múlt az idő, és elkezdtem vágyni, úgy igazán vágyni arra, hogy megismerhessem. Mert megérintett és megmozgatott. Aztán jött a „most miért nem keres?”, és „máshogy ír, és kevesebbet, akkor már nem is érdeklem?”, magyarán a Kenpara, ahogy Dani nevezte, majd a randi, és végül egy Lucius féle udvarias lezárás, miszerint: „Sajnálom. Te egy kedves, szép és szeretni való Nő vagy. De ne várj most rám! Én egy remete vagyok. Meg mizantróp is. Megéltem minden percet. De szétesek, ha folytatom. Te pedig nem fogod érteni. Csak azt, hogy kapkodok. Mert nincs időm.” Azért írjak, meg ő itt van, és szívesen osztogat kéretlen tanácsokat, meg megmondja a tutit az életemmel kapcsolatban, bla, bla, bla. Mondtam neki, hogy nem tanács kell, hanem valaki, aki jól meg… Kicsit durva, de hatásos búcsúzás részemről. Nem is jelentkezett többé.
„Egy, csak egy legény maradt talpon a vidéken, meddig szem ellát, puszta földön, égen.”
Mondhatnád, hogy „mert minden pasi hülye. Tele vannak elvárásokkal. Agresszívek. Bunkók. Sokszor megalázóan viselkednek. Mert bezzeg nekik csak a szex, a szex, a szex! Mert egy 35+-os anyának már valljuk be semmi esélye”. És biztos akad még pár hangzatos kifogás. „Hová tűntek az igazi férfiak? Túl sok az elnőiesedett, vagy link, vagy nyomul”, ésatöbbi, ésatöbbi.
De az a helyzet, hogy ennek köze sincs a valósághoz. Ahhoz, hogy miért mondom egy-egy „kudarc” után, hogy elég. ELÉG! Besokalltam.
Nem, nem a férfi az oka. Mert az, hogy ő milyen, mondjuk úgy, az az ő baja. Az ok tehát én vagyok.
Elvagyok. Élem az életem, tolom a szekeret, nevelem a gyerekeket, játszunk, nevetünk, vannak barátaim. Viszonylag könnyen beszélgetek emberekkel. Nem okoz különösebb gondot. Figyelek, hallgatok, és sokszor ott találom magam, hogy olyan dolgokat mondanak el nekem, mit „rajtad kívül csak pár ember tud”. (Hagyjuk, hogy most ez igaz-e vagy sem).
Akkor mégis MIÉRT? Miért nem működik? Vagy mi az, ami nem működik?
Van egy pillanat, mikor a laza, könnyed ÉN átvált. Befeszülök, görcsölök. Pont mikor kezd érdekes és izgalmas lenni a dolog: BUMM. Elcseszem. Elkezdek agyalni. Mit gondol? Ma is viccesnek talál? Most idegesítem? Miért nem ír? Miért ír? Muszáj állandóan megkérdezni, hogy vagyok? Miért nem kérdezi meg, hogy hogyan vagyok? Tegnap ilyenkor beszéltünk. Ma már… Talált valaki mást? Megunt? Ó igen, biztos ez történt, hisz…
És záporoznak a kérdések, „feleletek”. Az az ÉN, aki élte világát, örült a napnak, a csendnek, annak hogy bármikor bárkivel odamehet, ahova akar, aki nem tartotta cikinek, ha épp semmit sem csinált, vagy hogy nem mászta meg már négyszer a Himaláját, ez az ÉN most ott nyüszít a sarokban, és képtelen feloldódni. Képtelen élvezni azokat a dolgokat, amiket eddig. Aki pedig a helyébe lépett, nos, az mint egy eszelős járkál fel és alá. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Szinte megijeszt. Undok. Követelőző. Hisztis. Máskor meg közönyös. Egyszer rajong, máskor mély megvetéssel nézi az embert. „Ki vagy Te, te, kis porszem a tenyeremben?” Brrrr…. Kiráz tőle a hideg.
Hát ebből szokott elegem lenni. Utálok ilyen lenni! Utálom ezt az érzés! Ezért borítom fel a táblát, söpröm le a bábukat. Mindenki hagyjon békén! Kérem vissza a régi, jó fej magamat!!! És amikor végre visszakapom, végre ügyesen és módszeresen elkergettem mindenkit magamtól, férfi közel s távol sincs a láthatáron, fellélegzem. Hála az Égnek, újra egyedül!!! Nem bírom én ezt a stresszt, ezt a nyomást, kérem szépen!
Telik-múlik az idő, ÉN és ÉN boldogan élünk kettecskén, kényelmesen, SZABADON. De egyszer csak, egy sötét napon, egy sötét órán újra bekúszik az érzés: valami, vagy VALAKI hiányzik. És kezdődik minden elölről.
Nem, én tökre nem voltam belé szerelmes. Én nem. Én csak jól éreztem vele magam. Elvoltunk. Jó volt látni reggel a „jó reggelt” üzenetet, este pedig az „aludj jól Csillácska”-t. Csak jól esett, hogy gondol valaki rám. Csak ennyi. Semmi több. És nem azért nem sikerült más felé nyitni. Egyáltalán. Tominak ehhez köze sincs. Dehogy. Mi csak szeretők voltunk. Szeretők nem lesznek szerelmesek. Szeretők nem érezhetnek ilyet. Azt nem szabad, azt nem lehet. Szeretők csak dugnak. Az csak testiség. Időtöltés. Poénkodás. Viccelődés. Nevetgélés. És nem is sírok olyan sokat, ha nincs velem. Heti háromszor teljesen belefér. Amúgy is ilyen pityergős fajta vagyok. És nem függök tőle. És minden teljesen oké. És különben is, nemrég rám írt egy srác. Egy férfi. És nagyon kedves, és érzékeny. És akar engem. És én is őt. Biztos, mert okos, és művelt, és kellemes a hangja, és sokat tudunk beszélgetni. És már nem is gondolok Tomira. Már nem is baj, ha két órán át nem ír. Mert most éppen mással vagyok elfoglalva. És ez így jó. Legalább elszakadunk egymástól. Ezt sokáig úgysem lehet csinálni. Én nem tudom, én képtelen vagyok rá, mert őt akarom, őt és senki mást, és vele akarok lenni, mert szeretem, hiába próbálom elfojtani, és igen, szeretem, szeretem, szeretem.
2018 Június
Tomi: Ez így kerek volt.
Csilla: Nem fázol? Én is hasonlóképpen érzem.
Tomi: Nem. Már itthon. Jó volt az eső. Csak kár a séródért.
Csilla: Á, annak holnapra úgyis annyi lett volna. Most kis borzas vagyok. Az eső viszont tényleg jó volt. És fincsi meleg.
Tomi: Tisztara romi. Olyan érzésem van, mint mikor randiztam anno.
Csilla: Az jó érzés, nem?
Tomi: De.
Csilla: Randi egy sör mellett, aztán elbújni a vihar elől.
Tomi: A két öreget figyelted?
Csilla: A buszmegállóban?
Tomi: Igen.
Csilla: Nem nagyon néztem őket. Vicces arcot vágtak?
Tomi: Figyelték, hogy „ezek szeretik egymást.”
Csilla: Fiatalság, bolondság
Tomi: Nem hiába mondják, hogy a spontán dolgok jók.
Csilla: Hát ja… Ha tervezget az ember, mi lesz, hogy lesz, akkor csak elvárásokat kreál. Ha meg spontán jön valami, akkor csak élvezzük azt, ami van. Ez most tök jó volt.
Tomi: Fél évembe telt, hogy ilyet mondj.
Csilla: Hogy tök jó volt?
Tomi: Ja.
Csilla: Igen, AZ is. Az is nagyon jó volt Tomi.
Tomi: Tudom jól, hogy mit szeretnél, hogy mitől érzenéd azt, hogy „otthon vagy”.
Csilla: Egy nagy dugástól?
Tomi: Most nem erre gondoltam.
Csilla: Mire gondoltál? Szerinted mitől érezném ezt?
Tomi: Hogy legyen egy olyan társad, akit elképzelsz. Ez most lehet nyálas, de szeretni akarsz.
Csilla: Nem nyálas. Vagy de. De igaz.
Tomi: Lehet, én is csak bekavarok.
Csilla: Milyen értelemben? Vagy mibe?
Tomi: Az érzéseidbe. Nem hagylak „lenyugodni”.
Csilla: Túl kötődöm hozzád?
Tomi: Igen. Néha érzem, hogy úgy mondanád, de visszafogod magad. Legyen vége?
Csilla: Úgy érted, többé ne is beszéljünk?
Tomi: Ha ez tényleg úgy van, ahogy érzem, akkor igen. Ha beszelünk, úgy gondolom, azzal csak fenntartjuk.
Csilla: Kurvára fájna. De lehet, hogy ezt kell tenni.
Tomi: Nekem is.
Csilla: Maradjon meg az utolsó, elázós emlék, mint szép lezárás?
Tomi: Aha.
Csilla: Vigyázz magadra Tomi. Iszonyatosan fogsz hiányozni.
Tomi: Bevallom, kicsit mar önzőségnek éreztem a magam részéről, hogy nem engedtelek el korábban. De jól éreztem magam, nagyon jól veled. És kicsit több volt mar részemről is ez, mint barátság. Vigyázz te is magadra Csilla.
Csilla: Köszönöm, hogy voltál nekem.
Kedves Tomi!
Baromira hiányzol. Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz. Tudod, megyek az utcán, és látok valami vicceset. Vagy Matyi mond valami hülyeséget, vagy felbosszant egy kolléga, vagy kinyitok egy kupakot és megnézem, mit üzen. Veszem elő a telefonom, hogy lefényképezzem és átküldjem, vagy megírjam neked. Aztán bevillan. Nem, már nem lehet. És szomorúan visszacsúsztatom a táskámba. Napjában többször. Annyi mindent elmesélnék, annyi mindent megosztanék. Amit régebben mindig. Mert érdekelt téged, mert együtt nevettünk rajta, vagy megvigasztaltál. Aztán meséltél egy hasonló történetet, vagy elküldtél egy linket, ahol pont arról írnak. Mindig ez volt. Valahogy mindig épp olyan dologba futottunk bele a neten, ami velünk is történt. Aztán elmondanád, hogy mi van az exeddel, vagy kire írtál rá Facebookon. Én meg ráznám a fejem, hogy „még mindig”?
Emlékszel az utolsó találkozásunkra? Söröztünk. Nagyon lógott az eső lába, és kérdezted, miért nem magamhoz hívtalak. „Át szeretnél jönni?” Mintha nem tudtam volna a választ. Csak abban a negyed órában szakadt, amíg hozzám értünk. Beálltunk egy buszmegállóba, hátha kicsit alábbhagy. Ült ott két idős ember. Másnap írtad, hogy figyeltem-e őket. Mondtam, hogy nem. Mire te, hogy úgy néztek ránk, mint két fiatal szerelmesre. Kicsit így is éreztük magunkat.
Az egyik legkedvesebb képem, mikor mondtad, reggel ébresztesz. „Szeretnélek megkérni, hogyan várj rám.” És nem combfix, nem szexi ruci volt a kérés. Pizsama. Kócos, álmos fej. Olyannak akartál látni, amilyen valójában vagyok. Nem tudom elmondani, mennyit jelentett ez az apróság nekem.
Megígérted, hogy csinálsz nekem somlóit. Azt mondtad, mindenképp. Elmaradt.
Mint ahogy elmaradt az is, hogy egyszer, mikor hétvégén egyedül vagy, nálam aludj. Annyira vártuk. Egy olyan nap, mikor szeretkezünk, beszélgetünk, mozizunk, és egymás mellett alszunk el. Szerettem volna veled aludni. A karjaidban. Pedig nagyon nem megy mással. De te nem más vagy. Te Tomi vagy.
Elmaradt az anál is. Meg még a videó. Istenem, mekkorát röhögtünk! Beszereztem a síkosítót. A nagy beavatás. Háromkor írtad, hogy indulnál. Először nem mertem bevallani, aztán mégis kinyögtem, hogy két órája a WC-n ülök. Reggel mondtad, hogy ürítsem ki magam, ha gondolom. De azt nem hitted, hogy szó szerint veszem. Öt percenként rohangáltam a slozira, égett a fejem, szidtam magam, hogy én ezt nem hiszem el, hogy ekkora marha legyek. Te meg úgy szakadtál, hogy húsz percig nem bírtál kocsiba ülni és aztán véletlenül nem kanyarodtál le az utcámnál. Hát ezért nem szabad előre eltervezni semmit.
Nem ismerkedem. Ezért hagytuk abba, nem? Hogy ne „zavarj”. De nem megy. Nézni, kapsz-e levelet, valakitől, aki kicsit is szimpatikus. Válaszolni egy semmitmondó üzenetre miközben valójában nagyon nem érdekel az illető. Mert nem ismered. Az egész olyan erőltetett. Elmondani ezredszer is, hogy ki vagy, miért vagy fent az oldalon, mikor váltál el, hány évesek a gyerekeid, mi a hobbid, mivel foglalkozol… Aztán vagy lesz randi, vagy nem. És ha lett, ki tudja, lesz-e második. És a második után? Akkor ti már egy pár vagytok? Belefáradtam Tomi. Nagyon. Belefáradtam abba, hogy megismerjem a másikat. Túl sok időm és energiám ment erre, túl hiába. Akárhogy is csináltam. Akár lassan, akár gyorsan. Veled valahogy olyan könnyen ment. Talán azért, mert nem voltak elvárásaink. Nem motoszkált ott a kérdés, hogy „akkor ez már valami”? Alakult magától. Festővel is… „Te kedves, aranyos, szeretnivaló lány vagy, de nem tudok most elég időt fordítani egy kapcsolatra.” Bla, bla. Tudod, még az is lehet, hogy komolyan gondolja. Mert amúgy tudom, hogy tényleg túlvállalja magát. De már nem tudom ezt elhinni. Már ne tudok hinni. És ez a legszomorúbb az egészben. Valami megtört bennem.
Remélem jól vagy. Rendeződtek otthon a dolgaid. Talán már az esküvőtöket tervezitek. (Jó, tudom, még csak egy hónap telt el, de nekem éveknek tűnik. Máskor meg mintha tegnap beszéltünk volna utoljára.) Lehet, hogy lesz majd egy baba. Egy kislány, esetleg. Erre vágytál. Ez volt az álmod. Mindig mondtam, az ujja köré fog csavarni. Te meg azt válaszoltad, hogy hagynád.
Kiakadtál, mikor azt írtam, leszel te még szerelmes. Lehet, hogy nem így képzeltük el a választ, de ha lányod lenne, az lennél. Újra és örökre. Elképzellek, ahogy a karodban tartod. Ahogy ránézel. Ahogy játszol majd vele. Azt a rajongást, amivel körbeveszed. Boldognak látlak. És ez elmondhatatlanul jó.
A fiúk jól vannak. Azt hiszem, egész jó munkát végzek velük. A sok veszekedés és balhé ellenére. Néha egész flottul zajlik a reggel. Ádám felkel, megmossa a fogát, felöltözik. Tíz perc alatt kész is van. Matyinál ez nem megy olyan simán. De haladunk. Rendben leszünk mi is.
Persze ha fáradt, akkor a legkisebb dolgon is felhúzza magát. Mint múltkor is, mikor nem csináltam valamit azonnal, mert még el kellett öblítenem egy tányért. A szokásos. „Utállak” és csapkod, és sír, és tépi a hajam. Én meg ott vagyok tehetetlenül, hogy most mi a fenét csináljak? Látom, hogy hulla fáradt, de neeem, ő nem akar aludni. Aztán a karomba veszem, duruzsolok neki, ő lenyugszik és két és fél óra múlva alig tudom felébreszteni. De nem mindig egyértelmű, honnan ered a balhé, mi az oka. Próbálom szoktatni őket arra, hogy mondják el, mi a bajuk, mi bántja őket. Hogy beszéljük meg. Hátha később, húsz év múlva is hasznát veszik. Most mindenképp. Így legalább én is tudok dolgokon változtatni.
A hétvégékkel viszont állandó stresszben vagyok. Mit csináljunk, hova menjünk? Az egyik játszóra akar, a másik biciklizni. Az egyik kirándulni, a másik moziba. Az egyik focizni szeretne, a másik kisvasutazni. Otthon dettó. Ádám társasozna, Matyi közben felmászik a nyakamba, ugrál a fejemen, és sipítozik, hogy ő éhes. Vagy játszana a lovacskákkal, Ádám meg harcolna a dínókkal. Ezt utálom. Nem megy a szerepjáték. Vagy nem itt. A Facebook is tele van hűdenagyon kreatív anyukákkal, akik naponta tesznek fel képeket, hogy most ezt rajzoltuk, most azt készítettük, és ugye milyen fantasztikus gyerekkort biztosítok az én csemetémnek? És persze ilyenkor azt gondolom, nem vagyok elég jó anya, elég laza, vagy baj az, hogy baromira unom ezeket a játékokat, és hogy nulla kézügyességem van. És semmi kedvem leülni, hogy most én legyek a gazdasszony a farmon. Vagy egy jedi lovag. A társas az tök oké, meg ha kimegyünk a szabadba. De általában hárman hármat akarunk.
Össze-vissza beszélek. Ne haragudj. Pedig annyi mindent mondanék még. De azt hiszem, így is bő lére eresztettem. Ez már nagyon nyálas, nem igaz? Elég lett volna, ha annyit írok „dugunk”? Az inkább a te stílusod. (Nem vagy az az érzelgős típus. Nagyon nem. Se matricázós, se szivecskés, és társai. Néha kicsit nyers, néha kicsit faragatlan. Már bocs, de tényleg. Mégis pontosan érzed, mi van velem. Dr. Tomi. Tényleg pszichológusnak kellett volna menned. Na de ezt már megbeszéltük.) De muszáj volt kicsit kiírnom magamból. Hogy le tudjam zárni.
Az a baj, hogy minden olyan közhelyesen hangzik. „Sokat gondolok rád” és bla, bla. Pedig igaz. Sokat gondolok rád. Igazából mindig, minden nap. Mikor felkelek, és nem jön többé a „jó reggelt” üzenet, és mikor lefekszem, és nincs ott a „jó éjt”. Nem jó ez így. Sehogy sem jó. Most persze biztos azt reagálnád „szedd össze magad Csillácska!” És igazad lenne. Azt kéne tennem. Úgyhogy kussolok is, mert így ennek sosem lesz vége.
Vigyázz magadra
Csilla
Megírtam a levelet és elküldtem. Gondolatban. De ez nem is számít. A lényeg, hogy összeszedtem az emlékeimet és lezártam. Vége. Most van tényleg vége. Elengedem. És most jó. Felfrissültem. Most tényleg… tényleg könnyebb. Azt hiszem.
Rohantam az erdőn át. Mint űzött vad. Keskeny, kanyargós ösvény volt előttem. A nap halványan szűrődött be e lombok résein keresztül.
– Hova mész? – Kérdezte.
– Ki akarok jutni. Ki az erdőből.
– Minek? – Megtorpantam. Mi az, hogy minek? Hogyan lehet feltenni ilyen ostoba kérdést?
– Itt nem maradhatok.
– És ha kijutsz? – Nem értettem. Ha kijutok, akkor kint vagyok. Nem egyértelmű?
– Akkor megyek tovább.
– És hova mész? – Kezdett idegesíteni. „Hova mész? Minek? Miért?” Hát megyek és kész.
– Nem tudom, megyek tovább.
– Hova mész? – Nem válaszoltam. – Hova mész? – Hangzott újra és újra a kérdés. – Hova mész?
– Haza akarok menni. – Mondtam csendesen.
– Ez az út nem oda vezet. Ha kijutsz az erdőből, egy mezőre érsz. A mezőn túl egy folyóhoz. A folyó másik oldalán egy hegy van. Ezek az utak csak kifelé mennek. Egyik pontból a másikba. – Megálltam. Szomorúan és értetlenül néztem rá. Igaza volt. Csak rohanok. Menekülök.
– Akkor hogyan jutok haza?
2018 július 22.
Tomi: Szia nagylány! ….