Trollok az életemben

Régen nem ismertem fel őket. Hagytam, hogy behatoljanak a területemre, és végigtapossanak az ágyásokon. Éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy nem kéne hagyni, de talán a kíváncsiság, vagy egyéb, még hívta is őket, csalogatta.

Úgy véltem, képes vagyok megszelídíteni eltorzult lényüket. Hogy érdemes. Hogy van a vadságukban, ádázságukban, egy titokzatos ok, amit meg kell értenem. Ami meggyógyítható. Nem számított a letaposott palánta, nem számított semmi.

Olyan voltam, mint a kíváncsi kutyakölyök. Mindenhova odadugtam az orrom, megkergettem a zörgő falevelet, nekimentem a kieresztett karmú macskának, és vicsorogtam a nálam háromszor akkora vérebre.

Makacsságom nem ismert határokat. Nekimentem a falnak százszor is, mert majd én betöröm. De leginkább a fejem sikerült.

A Trollok meg szaporodtak, jöttek és pusztítottak. Mert ehhez értenek. Még csak azt sem mondanám, hogy rosszindulatból. Ők egyszerűen ilyenek. Mindig övék az utolsó szó, az utolsó csapás. Eszköztáruk a bemocskolás, megalázás, sértegetés. Legyűrni a másikat. Betemetni.

Sok ideig tartott mire megtanultam, hogyan kezeljem őket. Egyszerűen nem volt védekezési technikám ellenük. Na és persze az ego… Mert majd én jól nem hagyom, és szembeszállok! Erős vagyok, és nálam az igazság! Igazság! Ugyan már! Mi jelentősége van? Miért érdekes, ha közben belehalok? Fel sem tűnt, hogy pont ezzel sétáltam bele buta játszmájukba. Néha csak úgy győzhetsz, ha nem harcolsz.

Nem ismertem fel, hogy minden csak manipuláció. Irányítás, befolyásolás. Nem ismertem fel a mögöttes indokokat. Azt hittem, a ráhagyás és arrébbállás a gyengeség jele lenne részemről. Megadás, beismerés.

Mindig az foglalkoztatott, miért csinálják? És vajon igazuk van-e? És sose tettem fel azt az egyszerű kérdést: akarok én ezzel a Trollal bármit is kezdeni? Szeretném, ha a barátom lenne? A cinkosom? Párom? Szövetségesem? Akarja a fene! De az ÉN, mint alany, sose szerepelt a fejemben. Csak az Ő. Meg a küzdés, a csata izgalma persze. A nyerni akarás egy felesleges és értelmetlen fiktív viadalban. Ily módon kiszolgáltatottá, áldozattá váltam. És a Troll keményen rombolt.

Ma már talán túl vagyok a leckén. Felismerem, érzékelem a veszélyt. Látom a megbújó szándékot, a hát mögé rejtett bunkót, a sérült „ő”-t. Érzem a rothadó bűzt. Hallom a szavakba varrt gondolatot, a torzítást, a hamisságot. És már nem táplálom őket. Nem adok nekik enni, inni, nem gondozgatom, babusgatom. Hagyom, hagy menjenek utukra.

Még olykor felbukkannak. Elhaladnak a kerítés mellett. De már nem tudnak hozzám érni.