A fantomvégtag olyan érzés, mintha az amputált, vagy hiányzó végtag még mindig része lenne a testnek és együtt mozogna a többi testrésszel. Egy fantomvégtag legmegdöbbentőbb jellemzője a személy hihetetlen valóságérzete. (Wikipedia)
Emlékszem, hogy küzdöttem, nem, én nem szeretlek, én csak jól érzem veled magam, és amúgy sem lehet az egészből semmi, és én társat akarok, és nem, nem és nem, és menekültem, és légszi ne találkozzunk és ne is beszéljünk lehetőleg, és kerestem és kerestem, és randiról randira jártam, és képzeld, találkoztam valakivel és hűdeszuper, és aztán mégsem volt jó az ami volt, és miért, mi hiányzik? De nem, én TÉNYLEG nem érzek semmit, komolyan. Aztán megadtam magam, de akartam, annyira akartam, görcsösen, és te miért nem, és miért nem érzed, és itt vagyok, nem látod? És hónapról hónapra győzködtem magam, még ezt a pár hetet bírjam ki, hamár úgyis van színházjegyünk, és különben sem hagyhatlak ott, mert mi lesz veled, és közben sírtam, és tépelődtem, és küszködtem, pont úgy mint azelőtt. Aztán átjöttél, és valahogy kiszakadtam ebből az őrületből, és nem voltak kérdések, nem volt kétség, nem volt semmmi csak Te voltál és Én – és persze a problémák, mint mellékzönge -, de otthon voltam, otthon voltam melletted, benned. Aztán mikor elmentél, kezdődött minden előről, egészen addig, míg újra meg nem érkeztél. És ez így ment nap-nap után, egyre elviselhetetlenebbül, hogy aztán te menekülj ki ebből az egészből. És megismertem a sértettséget, a dühöt, a haragot, a zöld szörnyet, az elveszettséget, a bizalmatlanságot, a kétkedést, a hitetlenséget, és rádzúdítottam. Minden beszélgetésünkkel vádoltalak, ütöttelek, vertelek, mert annyira fájt, hát fájjon neked is, és nem vágytam semmi másra, csak hogy átölelj, és ne engedj el, és ne taszíts messzire. Még mindig fejből, egobol, észből, mert küzdök és akkor is ha már semmi értelme, és ez így senkinek nem jó.
Szarul voltam csütörtökön. Zsibbadt a nyelvem, szédelegtem és róttam biciklin az utakat. Teljesen bepánikoltam, hogy mi lesz ha nem jutok A pontból B-be, és itt esem össze, és fel kéne hogy hívjalak, csak legyél vonalban, és ha úgy adódik könyörgöm vigyél haza, csak kórházba ne, és féltem, és ott volt már a kezem a telefonon, de nem, nem lehet, és hagyjalak már békén, és ez nem a te dolgod, és már máshol jársz és úgysem tudtál volna pikk-pakk ott teremni, és aztán hazaértem, és én már nem megyek sehová, és csak legyek jobban.
Csendesek az esték. Minden ami volt, mintha évezredekkel ezelőtt történt volna. A miértek szertefoszlottak, nincs többé jelentőségük. Nincs szükségem válaszokra. Még rutinból feltenném a kérdést, hol vagy, és kivel, és mit csinálsz, és mindent tudni akarnék, de már nem számít. Semmit nem befolyásol. Elértéktelenedett. Ezek már gyenge próbálkozások, egy megszokott minta csupán. Nézem a csillagokat, és velem vagy. Túl a téren, túl az időben. Mintha egy lélek lennénk, Nem tudom hol kezdődsz te, és én hol érek véget, csak az egységet érzem, a mindenséget. Békét. Néha elmosolyodok, megint micsoda marhaság ez, scifi, és felsorakoztatok kismillió érvet, csak hogy bebizonyítsam ez hazugság, ez nincs. Mert ha így lenne, akkor… De érzem és átjár. Elsöpör minden logikailag felépített, megszerkesztett, kitalalált hitrendszert. Annyira irracionális, és mégis. Talán sose tudtam még ennyire biztosan semmit. Olyan mélyről jön mindez, gyökerét sem látom. Nem tudom a forrását, az eredetét, csak hogy van, létezik.
Jönnek a veszekedések, és néha minden pokol, és amikor már azt hinném most már tényleg minden rendben, akkor jön máshonnan a pofon, és elmesélném neked, és elmondanám mi volt, és hogyan történt, és hogy nem értem miért beszél így velem a gyerek, hogy honnan veszi a hangsúlyt és a szavakat hozzá, és mi lesz később, és borzasztó napok állnak mögöttünk, és nem tudom hogyan hozzam rendbe, és mit csináljak, és megint kétségbeesek, és szükségem van rád, szükségem lenne hogy itt legyél, és kapkodok, és fejben el is regélem, és, a francba pedig tegnap este úgy feküdtem le hogy kerek a világ, és most esek megint szét. „Itt vagyok” szólsz belülről. Megtartasz és én újra lenyugszom.