Hetek.. Hetek amik lassan vándszorognak. Az elején azt hitte, hogy… Már nem is tudja mit hitt, vagy mit képzelt. “Én kiszállok.” Mondta és érzete, mintha egy órási tehertől szabadult volna meg, amit már nagyon, nagyon régóta cipelt. Mély levegőt szívott. A szabadság levegőjét, és mosolygott hozzá. Ez könnyedén ment – gondolta egészen addig, míg éjjel fel nem ébredt és összegörnyedve nem zokogott a fájdalomtól. Így telt el jó pár nap.
“Le kell jönnöm a szerről. Olyan ez mint egy elvonó kúra. Legalábbis úgy képzelem. Idő míg kitisztul a szervezet. Megszabadul a függőségtől. Elfogadom a mostot. Efogadom hogy nem tudok rajta változtatni. Mert ez nem rajtam múlik. Elfogadom hogy fáj. Tisztelem a fájdalmat, de az nem én vagyok. Az van ami van, és lesz ami lesz.” Majd kiment a wc-re hányni.
Fél tubus fogkrém elfogyasztásával később azon töprengett, vajon mi az ami fáj és miért. A veszteség? Vagy hogy nem szerették? Vagy csupán az egész egy jól megkomponált színjáték, ahol a hősnő térden kúszik a színpadon, ruhája megszaggatva, sminkje leázva, majd drámai hangon elszaval egy hosszú és roppant unalmas monológot a szerelemről, végül szívébe tőrt döf. A várt hatás természetesen a könnyes szemek, az együttérzés, a “jajj te szegény mi lett veled, nem ezt érdemelted volna” felkiáltások. Az emberi önzés és gyarlóság győzött a tiszta szív felett. Eltiporta és megsemmisítette. Ő, Nemes Edina feláldoztatott. Függöny le. Csakhogy a számításai nem jöttek be. A közönség soraiban nem ült senki, és a díszvendég is épp Korzikán nyaralt. Pedig milyen megható volt a végső jelenet. Nincs mit tenni, önmagát kell sajnálnia. “Ugyan Edina, ne legyél már ennyire szánalmas.” – mondta kissé morgolódva, majd lement vásárolni a közeli boltba.