Szépen lassan lecsupaszítottam magam. Tudtam, minden józan észnek ellentmond. Nem okos dolog, nagyon nem. De nem akartam játszani. Nem akartam taktikázni. Nem akartam praktikákhoz folyamodni. Azt akartam, lássa. Tudja. Érezze. Hiába szólt belül a kis hang, hogy na de az önbecsülés! És van egy határ! És legyen tartásom.
Mégis ki ez a kis hang? Ki vagy te? Mi lesz ha megmutatom magam? Mi lesz ha ott állok pőrén, kiszolgáltatva kénye-kedvének, tálcán nyújtom a szívem, a lelkem, a testem?
Nem teheted!!!!
Miért? Komolyan kérdezem, mi lesz? Sérül a … mi is? Kihasznál?
Fura szavak. Fájnak. Összerezzenek. Szemembe könny gyűl. Bántani fog.
Nem. Ezek CSAK szavak. Valaki kitalálta, valaki azt mondta hogy így kell lennie. Valaki elmondta mi a jó és mi a rossz, és hogy kell viselkednünk. Hogy kell viselkednünk ahhoz hogy értékeljenek, értékesnek találjanak, szeressenek. És ha tévedett? Stratégia! Nem érdekel. Nem érdekelnek a játszmák.
Igen, azt akarom tudja lehet ennyire szeretni. Lehet a másikat teljesen elfogadni. Rábízni magam. Akkor is ha menekül. Akkor is ha képtelen. Akkor is ha sérült. Akkor is ha gyenge. Elfogadni… Elfogadni úgy, ahogy van. Teljes egészében.
Feladom magam? Nem hiszem.
Felolvadok.