Én tényleg próbálom befejezni, de újra és úja előtör és „anya, hagyd már abba” és hisztizik már ő is, és igen, csak egy ölelés kéne most, de nincs. Kudarc, kudarc, kudarc. Semmiség, van ez így, mással is előfordul, mégis a menekülést láttam benne. Bennragadtam és nem tudok kijönni, mert van olyan hogy felelősség, és igen, olyan is hogy kényelem, és kedvező feltételek, de megőrülök már, és erre vártam, erre az egyre. De hogy én buktam-e el, vagy egyszerűen már minden eleve elrendeltetett?
Esküszöm, én küldtem az üzeneteket az univerzumnak, és hűdepozitív voltam, és most sikerül, most végre megy, és bíztam, és szívvel, és csak egy ici-pici kétely volt bennem, de azt is kisepertem, és …
És most nem tudom hogy ezért bőgök-e vagy megint csak előtört minden más is, amit eddig úgy-ahogy elfojtottam, mert erős vagyok, kétség sem fér hozzá, és én aztán bírok mindent, és különben sem vágyom bizonyos dolgokra, dehogy, mert tulajdonképpen nekem jó így, sőt, sokkal jobb így ahogy van, és ennél jobb nem is lehetne, és mégis folyik bele már a taknyom a mosogatólébe, mert nincs nálam zsepi, és csupa hab a kezem, de most már mindjárt összeszedem magam, mert be kell fejezni a legoautót, és vacsit kell csinálni, és fel kell seperni, és aztán már esti mese idő van, és a játszótéren is már mindenki tudja mi történt, és holnap baromira fájni fog a szemem.
De semmi baj, igazából csak eljátszottam a gondolattal. És minden oké. Tényleg. Már mosolygok is. Igazából direkt jó hogy így történtek a dolgok. Igen… jó. Nagyon jó. Különben is… ki kell törölnöm a gyerek fenekét. Ez most fontosabb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: