Emlékszem, olyan tizenhét lehettem, de lehet, hogy tizenkilenc. Végtelenül magányos, állandóan szerelmes valakibe, és várva, remélve, hogy egyszer majd Ő is észrevesz, vagy valaki, már nem is számít, hogy ki, de olyan jó lenne átélni azt, amit a környezetemben rajtam kívül kábé mindenki átélt már. Csak szomorkodtam, búslakodtam, és persze jöttek a vigasztaló szavak, miszerint: „Minél jobban akarod, annál kevésbé sikerül!”. Vagy „Ne görcsölj rá, engedd el!” Mai napig elkísérnek ezek a mondatok és egy valamit állíthatok: lehet, sőt biztos, hogy nagy az igazságtartalmuk, de lófaszt se segítenek. Mert hát hogyan ne vágyjál valamire, amire mindennél jobban vágysz? Újabban szembe találkozok olyan tippekkel is (bővült a lista, meglátszik az eltelt 18 év), hogy „Koncentrálj valami másra!” Esetleg „Meditálj”, „Kezdj bele bármibe”, vagy „Menj fel a Tinderre!” (Ez mondjuk a non plusz ultra, Tinder, mint a csodagyógyszer! Tényleg, ez milyen jó reklámszövegnek hangzik! És annyit is ér.) Az utóbbi hónapok kedvenc mondása azonban: „Csak elhatározás kérdése, kit szeretsz.”
Szóval, én jól elhatároztam, hogy nem fogok valakit szeretni. Mert káros, ártalmas az egészségemnek, és felhoztam kismillió érvet, hogy miért is nem. Ezt a döntésemet kivétel nélkül MINDENKI támogatta! „Üdv a felnőtt világban! Végre észhez tértél, juppí! Ha esetleg mégis meggondolnád magad, szólj, és majd adok egy nagy pofont, oké?” Eleinte picit pityeregtem, majd napról-napra jobb lett (igen, az idő TÉNYLEG mindenre gyógyír – csak nem feltétlen azt gyógyítja, amit a dobozra írtak – ), eljártam jobbra-balra, ilyen-olyan-amolyan tanfolyamokon vettem részt, ismerkedtem (szigorúan barátilag), beszélgettem, éltem az életem, olvasgattam, tornáztam. Elvoltam. Vagyok. Jobb lett a közérzetem, nőtt az önbecsülésem, magabiztosabb lettem. Magyarán a laboreredmények látványos javulást mutattak.
És ahogy javultam, és hámoztam le magamról egy csomó mindent – régi beidegződéseket, hiedelmeket, lelkeket – úgy kezdett a szívem jelezni. Először még csak óvatosan, olyan ta…dam, ta… dam ritmusban. Aztán már úgy, hogy TÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁDÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁM. És vigyorog. Itt van bennem, és egyre többet vigyorog, mint a vadalma. Vannak persze pocsék napok, amikor lehúznám magam a wc-n, de ki az aki null huszonnégyben happy?
Itt van ez a vigyori, és HISZ. De olyan erővel, hogy nem tudok vele mit kezdeni! Nem vagyok kérem szépen ehhez hozzászokva! Én vagyok a kétség, a kétely, a megkérdőjelezés, az összeomlás és az elkeseredettség, ez meg bazmeg itt áll sziklaszilárdan és csak nő, és nő, és NŐ. Mondom neki a minap is, hogy „Figyi szívem, ebből még nagy gebasz lesz. Megint úgy a padlóra fogok kerülni, hogy csuda! Nagyon nagy marhaságot súgsz nekem! Jobb lenne tengeni-lengeni, álmokat nem megvalósítani, inkább elfelejteni az egészet, aztán majd 50 év múlva úgyis kampec, de legalább nyugi van!” Nehogy azt hidd, hogy bármit reagál a szépen megkomponált bizonyítékaimra! Hozom a statisztikákat, „ez nem jó befektetés, nem térül meg!”, meg „felmérések alapján teljes kudarcra van ítélve ez az elképzelés”, „ez a vállalkozás még SOHA SENKINEK nem jött be”, ő meg… Teljes nyugalommal – amilyen csak és kizárólag az (az átlag ember szerint) elmebetegeken látható – ül, behunyja a szemét, mély levegőt vesz és: „Érzed ezt a finom jácint illatot?” Én meg „Igen, és mindig is fejfájást kaptam tőle, utálom!” Ő meg „Hát nem csodálatos az élet?”
Szögezzük le a következőket:
- Semmi oka a vigyorgásra
- Semmi oka a hitre („Ez egy MARHASÁG!!!!!! BE VAGY KATTANVA, HALLOD???”
- Semmi oka erre az optimizmusra
Halálba idegesít. Az az egy szerencsém, hogy tudom, holnapra elmúlik a jó kedve, itt a hétfő, meg a karantén, és home office, és főzni kell a fiúknak, és dolgozni is, miközben majd próbálom megakadályozni, hogy a bezártságból (és zöld túró-rudi hiányból) eredő frusztrációjukat egymáson töltsék ki, plusz, hogy a túltengő mozgásigényüket valami kreatív tevékenységben vezessék le. Akár ki is hajthatnám őket a legelőre egy labdával. Nem is rossz ötlet!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: