Ne zabáld az almát

Éltünk csendesen, ő meg én. Mindenünk megvolt. Volt mit enni, volt hol aludni. Béke volt. Mégsem volt elég. Mert sose elég. Soha, semmi sem elég.

Olyan szépek azok az almák. Csak egy falat. És mindent tudni fogunk.

És ahogy bevillant ez a gondolat, valami történt. Furcsa, szokatlan érzések támadtak bennem. Először sóvárgás. Majd düh. Harag. Irigység. Gyűlölet. Igen, abban a pillanatban gyűlöltem Istent.

Már azelőtt kiűzettem a Paradicsomból, hogy beleharaptam volna. Önmagamat űztem ki.

És a világ hirtelen megváltozott. Mindehol ellenség vett körül. A fogakban fegyvereket láttam. Az esőben pusztítást. A növényben mérget. A férfiban erőszakot. Meglehetősen gyorsan megismertem a félelmet. A vágyat. A szenvedést, a fájdalmat, a kínt.

A kapu bezárult és én csak előre mehettem. Férges almákkal övezett úton. És zabáltam. Tovább zabáltam a férges almát.

Hosszú lenne elmesélnem azt a sok ezer évet. Sok száz életet. Volt hogy megloptak. Megvertek. Elégettek. Elárultak, hátbadöftek. Volt minden. Egyet kivéve. Menekültem, menekültem.

Üvöltve ébredtem fel.

• Elég? – Kérdezte Isten. – Vagy szeretnél mégtöbbet tudni? Szeretnél MINDENT tudni?

Csak lassan jutott el az elmémig hol is vagyok. Csend vett körül. Hajnalodott. Ádám fordult egyet, átkarolt, és magához húzott. Öntudatlanul. Mindenem megvolt. Minden, ami kell hogy boldog legyek. Volt mit ennem, volt hol aludnom. Volt kit szeretnem. És ez elég volt.