Nem vagy elég

Érezted hogy bármit teszel, bármit adsz, nem elég?

Hibáztatod magad. Én már nem vagyok jó. Kevés, kevés, kevés.

És kétségbe esel, hogy hol rontottam el?

Ott voltam mikor padlón volt, ott voltam mikor nevetett, ott voltam mikor felébredt, ott voltam mindig.

„Nem téged nem akarlak, hanem már senkit.” Csak ennyi a válasz. De jön. Újra és újra és újra, és te befogadod a szívedbe. Mert remélsz. Mert látod magatokat túljutva ezen az egész kupac gőzölgő szaron, boldogan, önfeledten, nevetve. Látod hogy ültök a kanapén egymás mellett, a gyerekek valamit bohóckodnak, és ti dőltök a nevetéstől. Látod ahogy este összebújtok. Mint ahogy eddig is.

Néha… igen, szeret. Tényleg szeret.

Aztán kiderül mégsem. Nem úúúúúgy.

Hát ennyi volt. Nem egy hónap, nem kettő. Ez már években mérhető.

Hiába ismered minden rezdülését, minden mozdulatát, a gondolatait, a hibáit. A legsötétebb titkát, a legnagyobb félelmét. Talán túl sokat is tudsz róla. Talán ez a gond. Neki. Mert mi lehet annál nyomasztóbb, hogy valaki feltétel nélkül szeret minket? Tényleg úgy, ahogy vagy.

De az élet megy tovább. Lélegzem. Hihetetlen hogy milyen pontosan működik ez magától. Milyen tökéletesen vagyunk összerakva. Egészen lenyűgöző.

Élvezem ahogy a forró napon enyhe szellő simogatja az arcom.

És közben próbálom kiiktatni azt a tényt, hogy darabokra hullik minden.