Valami bújkál bennem

Tudom nem kéne vele foglalkozni… vagy félni tőle. Összeestem. És? Nem biztos hogy máskor is megtörténik. Bárhol. Bármikor. 

Újabb pont a listámon. Lépj túl,  ne törődj vele, stb.

De valami bújkál bennem. Tompa a fejem, rossz a közérzetem, kis szédülést is érzek. 

Vajon én teremtettem magamnak? Bebeszélem? Félek tőle? Vagy kifogásként használom fel csupán?

“Jól vagy?” – kérdezi. 

Miért érzi mindig meg, amikor épp azon meditálok, hogy vajon nem lehetne-e úgy szépen eltűnni … valahova?

“Kicsattanóan.” – És küldök egy smile-t. Ne szánjon. Vagy sajnáljon. Ilyenkor mindig jön a szomorú nézés, amiben egy csipettnyi önvád is van “én tettem ezt veled…”, “lehúzlak”, “miattam érzed?”, “én jobban vagyok, most te következel?”, “bántalak”. Utálom ezt. Ezt az annyirahálásvagyok-ot. Faszom a hálájával. Nem hála kell nekem. 

“Már kérték is a kollégák hogy halkítsam le a zenét, és ne ugráljam többször körbe indiánszökdellésbe az irodát, mert hát valljuk be: ez ciki.” 

Nem szól többet. 

És most szinte sóvárgom: mondjon valamit. Figyeljen rám! Vegye észre hogy baj van. Leplezze le a kis elterelő hadműveletemet.

De nem. Csönd van. Visszatért a feladataihoz.