1.0csetlekbotlokhttps://csetlekbotlok.cafeblog.hucsetlekbotlokhttps://csetlekbotlok.cafeblog.hu/author/csetlekbotlok/<p><img class="size-medium wp-image-134 alignleft" src="https://csetlekbotlok.cafeblog.hu/files/2019/07/madar-300x236.jpg" alt="" width="300" height="236" /></p> <p>„Tisztelt doktor úr! Lemondom a holnapi időpontomat. Tudom a kérdéseimre a választ, csak szembe kell néznem velük.” Sms elküldve.</p> <p>Nem volt ereje elmenni a konzultációra. Nem akarta hallani, amit sejtett hogy hallani fog. Amit ő maga is mondott volna, ha kívülállóként van jelen, és nem az egyik főszereplője ennek az előadásnak. Ez volt a legmeggyőzőbben hangzó kifogás.</p> <p>„El kell engednem.... És mi van ha én magam akadályozom meg abban, hogy kijöjjön ebből az egészből? Azzal, hogy mindent készen kap. Hogy mindent megkap? Az anyamadár is kilöki a fiókát hogy megtanuljon repülni. De mi van ha, ....”</p> <p>Elnézte a fákat. Ahogy a szél zizeg a leveleiken. A felhőket, amik úgy tűntek, mintha valaki odaragasztotta volna őket az égre. „Milyen különös... Ha felvenném time lapssel, látnám hogy rohannak, majd szertefoszlanak. Milyen egyszerű becsapni a szemünket.” Igyekezett efféle marhaságokra gondolni, csakhogy eltelerje a figyelmét. Kitakarította a hűtőt, felporszívózott és közben olyanokra koncentrált, hogy vajon hány kis koszt szippant be másodpercenként a porzsákba. Bármire... csak arra ne. Csak még egy kicsit. „Adj még időt!”</p>richhttps://csetlekbotlok.cafeblog.hu/files/2019/07/madar-150x150.jpg150150