1.0csetlekbotlokhttps://csetlekbotlok.cafeblog.hucsetlekbotlokhttps://csetlekbotlok.cafeblog.hu/author/csetlekbotlok/<p><img class="alignnone size-medium wp-image-108" src="https://csetlekbotlok.cafeblog.hu/files/2019/06/depi-300x228.jpg" alt="" width="300" height="228" /></p> <p>Tudom nem kéne vele foglalkozni... vagy félni tőle. Összeestem. És? Nem biztos hogy máskor is megtörténik. Bárhol. Bármikor. </p> <p>Újabb pont a listámon. Lépj túl,  ne törődj vele, stb.</p> <p>De valami bújkál bennem. Tompa a fejem, rossz a közérzetem, kis szédülést is érzek. </p> <p>Vajon én teremtettem magamnak? Bebeszélem? Félek tőle? Vagy kifogásként használom fel csupán?</p> <p>"Jól vagy?" - kérdezi. </p> <p>Miért érzi mindig meg, amikor épp azon meditálok, hogy vajon nem lehetne-e úgy szépen eltűnni ... valahova?</p> <p>"Kicsattanóan." - És küldök egy smile-t. Ne szánjon. Vagy sajnáljon. Ilyenkor mindig jön a szomorú nézés, amiben egy csipettnyi önvád is van "én tettem ezt veled...", "lehúzlak", "miattam érzed?", "én jobban vagyok, most te következel?", "bántalak". Utálom ezt. Ezt az annyirahálásvagyok-ot. Faszom a hálájával. Nem hála kell nekem. </p> <p>"Már kérték is a kollégák hogy halkítsam le a zenét, és ne ugráljam többször körbe indiánszökdellésbe az irodát, mert hát valljuk be: ez ciki." </p> <p>Nem szól többet. </p> <p>És most szinte sóvárgom: mondjon valamit. Figyeljen rám! Vegye észre hogy baj van. Leplezze le a kis elterelő hadműveletemet.</p> <p>De nem. Csönd van. Visszatért a feladataihoz. </p>richhttps://csetlekbotlok.cafeblog.hu/files/2019/06/depi-150x150.jpg150150