Engedd már el

– Miért nem engeded már el? – Kérdezik.
– Idióta, seggfej!
– Tönkretesz! Leszív.
Tudod mit? Képzeld, tudom! Mindegyiket! Felfogtam! Világos! Szépen sorba állítottam a tényeket, elöl a kicsik, hátul a nagyok. Összevont szemöldökkel végig mustráltam őket! Húzd ki magad! Lépj előre! Kettőt hátra. Szedett-vedett banda! Oszolj!
Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy elmúlt, vége, game over. Sőt! Azzal is, hogy sose volt. Nem létezett, csak én hittem azt.
És lassan egy éve agonizálok rajta, és minden erőmmel azon vagyok, hogy elengedjem, kitépjem magamból, ne vele keljek és feküdjek, és ne bőgjem el magam, … Igazából már nem is bőgök mindenen. Hogy fúj a szél, hogy nem fúj a szél, és társai.
Továbbmegyek! Már menet közben készültem arra, hogy én csak egy pihenő, egy kikötő vagyok, egy béke szigete a vihar tengerén, vagy a viharban lévő tengeren, vagy mindegy, vihar és tenger, érted úgyis.
Nem állok meg! Az analizálásban feltettem már a kérdést, hogy „Miért hiányzik?” Illetve „Mi hiányzik egész pontosan: ő vagy az érzés?” Sajnos is-is. És nem volt jó. És pocsék volt, és kínlódás. És… És akkor jön a kis pszicho dokim a fejemben, hogy „Hm, kisasszony, ön talán szeret szenvedni? A szenvedést hiányolja?” Én meg rácsapom az ajtót, hogy jóvanhaggyámá!
Úgyhogy köszönöm, tudom, hogy:
1. Vége.
2. Sose volt.
3. Nem volt jó. De….
4. Jobb igy.
5. El kéne fogadnom.
6. El is fogadom.
De akkor is fáj. Még mindig. És hiányzik. Szóval ne mondd azt, hogy „Engedd el!” mert más sem próbálok. Csak ezt az egyet. És két dologra jutottam:
1. Azért nem tudom elengedni, mert annyira el akarom engedni, hogy nagyon. (Imádom az élet ilyen groteszk csavarjait.)
2. Ezt elfelejtettem…. pedig az előbb még itt volt a nyelvem hegyén.
Egyébként az is egy teóriám, hogy valójában már réges-rég elengedtem. Csak jó érzés, ha van egy cél, amiért küzdeni lehet. Az elengedés pedig, nos, az egy igazán remek cél. Már rég legyőzetett, már rég kipipáltam, de csatázzunk tovább, mert miért is ne?
Azért vegyük kicsit komolyan a dolgot! Szóval engedjem el! Dobjam ki! Ne gondoljak rá! Oké!!! Hogyan? Hm?
Arra jutottam, irracionális elvárás az, hogy valakit, aki annyit jelentett, egyszer csak varázsütésre elfelejtsünk. Úgyhogy, egyetlen egy módszert vélek valósnak: az apránkénti elengedést. De mindenki azonnal akarja, ezért nem megy. Mert „még mindig rá gondolsz?” Hát persze, hogy rá! Hogy a deblába ne? De már nem fáj annyira, hogy bele akarjak pusztulni. Már csak egy kicsit elszontyolodom. Szerintem ez óriási haladás! Zseniális vagyok, és most megdicsértem magam, mert más nem biztos, hogy megteszi. Szóval igen, büszke vagyok magamra, hogy már csak ici-picit gebedek bele.
És igen, még mindig hiányzik, hogy nem beszélünk. De már nem akarok öt percenként ráírni. Hát mi ez, ha nem forradalom? Mi ez, ha nem elengedés?
Csodát várunk. És észre se vesszük, hogy szépen, lépésről lépésre távolodunk, gyógyulunk, jobban leszünk.
Mondjuk az rettenetesen dühít, hogy a túloldalon ez tényleg csettintésre…. Na jó! Túloldal felejt, nem foglalkozunk a másik fél hogy s mint éli meg, mert ez amúgy is csak olyan sértett düh, hogy „hát engem bezzeg le lehet törölni a tábláról?” Ez csak a tipikus hiszti. Semmi köze az érzelmekhez. És tudod mit? Már ezt is felismerem. Fejlődés!
Mindenkit ki akarunk sajátítani. Ő csak az enyém legyen! Ne legyen múltja, ne legyenek érzései, ne legyenek kötődései! Máshoz! Hozzám nyilván igen! De vajon képes igazi érzelemre az, akinek ezek hiányoznak az életéből? Aki csak úgy elsétál(t)? Szeretnél olyannal lenni?
Elengedni valakit, azt hiszem évek. Megbocsájtjuk, hogy nem sikerült, vagy nem úgy, ahogy terveztük. Megbocsájtunk neki. Megbocsájtunk magunknak. Megbocsájtjuk, hogy nem tudtunk egy darabig megbocsájtani. Megbocsájtjuk, hogy nem vettük észre a jeleket. Vagy észrevettük, de fittyet hánytunk rájuk! Megbocsájtjuk, hogy néha igazságtalannak látjuk az életet, pedig lehet, pont így volt igazságos. Megbocsájtjuk, hogy nem vagyunk egyformák, nem ugyanaz tesz boldoggá, vagy nincs bátorságunk boldognak lenni. Megbocsájtjuk, hogy még nem voltunk rá rész. És azt is, ha már rég készen voltunk. „Totál készek”. És még annyi, de annyi mindent meg kell bocsájtanunk.
Ha volt értéke, sosem múlik el 100%. Csak egy idő után már másképp gondolunk rá. Az elvesztésével megtanulunk kismillió dolgot magunkról. (Egyirányú menetjegy az önismeret országába.) Talán direkt jó, hogy így történt, mert úgyis ráfért a ruhatárunkra a felfrissülés. Vagy épp ideje volt belekezdeni egy tanfolyamba, lefogyni 5 kilót, elmenni véééégre egy jó dili dokihoz (ezt is már húsz éve halogatjuk), bulizni egy nagyot, vagy ki miben éli ki magát. De az biztos, hogy történik valami változás, ami előre, vagy oldalra vagy akármerre lendít, de ad egy löketet. És azt hiszem, még mindig jobb szenvedni attól, hogy a részleges amnézia nem kapható a gyógyszertárakban és drogériákban, és eszünkbe jut a volt kedves egy dalról, vagy egy illatról, mint megrándítani a vállunkat és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.