Játszmák

Nem, én nem. Én nem játszmázom! Ugyan dehogy. Hisz felette állok az efféle dolgoknak. Már túlvagyok az ilyen badarságokon.
Na, persze.
Lehet gőggel járni-kelni, de valljuk már be, ha hülyék vagyunk.
Ma én hülye voltam. Nagyon.
A háttér viszonylag könnyedén összefoglalható.
Éveken át elnyomás. Vagy megalkuvás? Valamelyik a kettő közül. Akaratgyengeség. Behódolás. Csupán attól függ, milyen, vagy kinek a szemszögéből vizsgáljuk a dolgokat. Az egyik fél megélheti úgy is, hogy „mindenért nekem kell vállalnom a felelősséget, nekem kell döntenem”, a másik pedig úgy, hogy „rámkényszeríti az akaratát, semmibe veszi a gondolataimat, kritizálja a javaslataimat.” Mivel nem doktori disszertációra készülök, ezért most Ő (azaz a másik fél) sajnos nem tud meghallgattatni.
Tehát van egy nő (per pillanatban én), + az érzései, melyek nem többek, mint különböző eseményekre adott válaszreakciók, amiket befolyásol az aktuális életszakasz, a múlt feldolgozása, és a jelenlegi (azaz éppen akkori) érettségi foka.
Ez a nő, úgy élte meg az élete egy szakaszát, hogy őt elnyomták. Jobban mondva, a párja. Majd jött a felfújt pulyka effektus, és elhatározta, ezt SOHA TÖBBÉ!!! Ezentúl kiáll magáért, és nem hagyja, és igenis érvényesíti az akaratát. Ebből jó ideig nem lett semmi, vagy csupán gyenge próbálkozások, hisz a módot, a HOGYant még tanulni kell. Aztán elvált. A probléma azonban nem oldódott meg. A fizikai távolság bizonyos dolgokat megkönnyít, a konfliktus forrása, azaz a személyiségek egymásnak feszülése fennmarad. No de, muszáj együttműködni. Muszáj beszélni. Muszáj kompromisszumokat kötni. Mert van két cuki kapocs, ami egy életre összeköt.
Néha agyfaszt kapok. Fél pillanat alatt úgy fel tud húzni, hogy üvöltenék! Máskor meg, mikor már lenyugodtam, és képes vagyok reális(abb)an gondolkozni, látom az ő igazát is, a jó szándékot, a segítőkészséget. A bibi gyakran az, hogy annyi támadás ért (vagy annyi mindent vettem ÉN ANNAK), hogy már zsigeri reakció az ellenállás.
Ez volt most is. Velem lennének a fiúk, vannak állandó programok, most lenne éppen családi is, erre megint FOCI!!! Mindig FOCI!!! Mérkőzés. Utálom. Tényleg utálom. Mert keresztbevágja a hétvéget, mert unalmas, mert mit csinálok a másik gyerekkel, és mindent alá kell rendelni, és amúgy is semmi értelme, mert nem valószínű hogy Messi lesz a gyerekből, különben is értelmesebb ő annál, akkor meg minek állandóan meccsezni? És dúlok-fúlok. Úgyhogy azt mondtam NEM, ODA NEM MEHET, mert ÉN MÁR ELHATÁROZTAM MIT CSINÁLUNK, és most jól a sarkamra állok, és úgy lesz! Akkor is, ha apa segít, akkor is, ha a kicsivel tarthatjuk magunkat az eredeti tervhez. Akkor is, ha apa a „nem saját hétvégéjén” hozná-vinni a nagyot. Már majdnem szétdurrantam, olyan nagyra fújtam magam, mikor egyszer csak kizökkentett valami… Egy gondolat.
Miért is csinálom? Miért hisztizek? Most tulajdonképpen azzal van gondom, hogy nem az lesz, amit én elhatároztam, vagy tényleg van értelme ennek az egésznek? Ki ellen viaskodom? A gyerek, a program, vagy az exem ellen? Tényleg számít, ha az eredeti terv módosul? Vagy ez csupán csak kakasviadal, hogy „jusztse az legyen, amit te mondasz”? Azt hiszem, ez utóbbi a válasz. És közben a gyerek issza meg a levét. Mert már annyira elegem van, már annyi feszültség, és elfojtás halmozódott fel, hogy most aztán ömlik kifelé. Réges-régen eljutottam arra a pontra, hogy mindent, még a kedvességet is bántásnak veszem, harcnak, támadásnak, ami ellen MEG KELL VÉDENI magam. Holott vélhetőleg, az „ellenség” rég elvonult, a csatának vége (talán soha nem is volt), újra béke borult a tájra és nyugalom van. Én meg még mindig karddal kivonva rohangálok össze-vissza, rémülten ugrándozom, és csapkodom a levegőt.
Nem volt jó érzés. Szégyelltem magam. Hivatkoztam a gyerekre, a heti fix programunkra, a kitartásra, hogy ha már elkezdtünk valamit, akkor fejezzük is be, és még jó sok mindenre. De mindez csupán mellébeszélés volt. Az egész történet arról szólt, hogy nem akartam, hogy az legyen, amit az exem javasolt. Csupán azért, mert Ő javasolta (egyébként nem, a meccset az edző meg az egyesület szervezi, de ez már csak amolyan apróság 😊 ) És azért, mert az más volt, mint amit én kitaláltam a gyerekeknek. És mindegy, hogy a gyerek melyiket szeretné jobban, őt is betöröm, rajta is keresztülmegyek, mert ÉN AZT MONDTAM ÉS PUNK-TUM.
A harci hév kellős közepén megállított a gondolat, a felismerés. Az egész történetnek, ennek JÁTSZMának az értelmetlensége. És talán kicsit ki is durrant(am), talán elpárolgott, talán változott valami… Nem tudom. De ott álltam letaglózva, és a kérdéssel, hogy mi a fenét csinálok én????