Mese Terrani újjászületéséről

A mesékben mindennek kettős értelme van. Minden szimbólum. Terrani a múltat maga mögött hagyó és sebeiből meggyógyuló lány története.

– Engedjetek el! Azonnal eresszetek! Száradjon le a… ! Legyetek átkozottak! Nem, nem, nem! Engedjetek. – Csak üvöltött a nevesincs nő, miközben rátették a pallóra és leengedték a tizenöt méter mély gödörbe. Fehér ruhája rongyokban, kezein sebek. Haja megtépázva. Otthagyták. Egyedül, a sötétben. A hidegben. Meztelen lábbal. Ki emlékszik már az okra? Nem nagyon indokolták akkoriban. Még órákon át őrjöngött és szitkozódott. Aztán lekuporodott és elaludt.

Másnap pontban délkor leengedtek neki egy vödörben vizet, és némi kenyeret. Egy nap egyszer. Az elején még rángatta a kötelet, próbált belecsimpaszkodni, vagy legalább behúzni az őrt, „törd ki a nyakad!”. De minden hiába való volt. Maga alá vizelt, maga alá ürített. Mocsokban élt. Kezdetben csak végtelen dühöt érzett és nyomorúságot. Csak szitkozódott, kiabált éjt nappallá téve. Aztán megnémult. Nem jött ki több hang a torkán.

Nem volt eszköze, csupán a két keze. No meg ott volt a fal, egyenesen. Felfelé. Csak egy kis kapaszkodó, annyit kell ásni. Kis mélyedést. Legalább befedi a kikapart földdel múltja szennyét.

Lassan haladt. Egyik kéznek, egy lábnak, másik kéznek. Türelmesen dolgozott, csendben, a sötétség leple alatt. A mesékben mindennek kettős értelme van. Terrani a múltat maga mögött hagyó és sebeiből meggyógyuló lány története.Minden alkalommal egyre feljebb jutott, majd visszamászott, ne lássa senki. Így teltek el hetek. Talán hónapok. Már nem számolta az időt. Elfelejtette ki ő, vagy hogy mi történt vele. Csak egy valamire emlékezett: hogy ki akart jutni. No meg az érzéseire.  

Mikor kilépett a szabadba a peremnél aludt egy őr. Hirtelen megébredt, a nevesincs lány gyorsan betömte a száját földdel, kirántotta a férfi kését a nadrágjából és elvágta a torkát. Vére a lány arcába fröccsent.  Odahúzta az embert gödörhöz és belelökte. Aztán futott.

Futott ki a faluból, be az erdőbe, a rengetegbe, a biztonságba, menedékbe. Minél messzebb, el-el onnan. A nappalokat fákon töltötte, ne találjon rá senki. A sötétben pedig ment valahova. Valahova, ahol senki sem ismeri.

Ettem, amit találtam. Füvet, bogyókat. A természet sok kincset tartogat. Nem voltam élő, nem voltam holt. Nem tudom ki voltam. Űztek, vagy én űztem magam? Összerogytam. Kimerültem. A gyűlölettől, a félelemtől, a sebeimtől. 72 órán át eszméletlenül feküdtem. Persze lehet, hogy évekig.

Mikor kinyitottam a szemem egy domb alján feküdtem. Mellettem étel és ital. A kezeim megmosva. A körmeim levágva. Tiszta ruha a fejem alatt. Körbenéztem, és egy férfit láttam, aki kedvesen mosolygott. Felugrottam a rémülettől, és elszaladtam. A férfi hátrált. Kicsiket lépegetett, miközben végig rajtam tartotta a szemét. A kikészített holmikat otthagyta. Majd jó távolságra leheveredett a fűben, elővett egy furulyát és játszani kezdett. A dallamra birkái nyakában lévő csengők válaszoltak. Már nem figyelt. Nem nézett rám. Egy óra múlva megéheztem. Óvatosan közelítettem meg a kitett táplálékot. De őt cseppet sem érdekelte. Végül rávetettem magam és csak faltam, míg el nem fogyott az utolsó morzsa is. Felkaptam a ruhát, aztán ismét fedezéket kerestem.

Másnap kora reggel ugyanott várt az elemózsia. „Egyél Terrani!” Kiáltotta oda nekem, majd hátat fordított.

A pásztor nap-nap után etette Terranit. Mindig picit közelebb tette az ételt, centiről centire, aztán csak élvezte a napot, a szelet, a levegőt. Közel egy év telt el így, ebben a furcsa táncban, mire Terrani végül felért a domb tetejére és ott ült a férfi mellett. Akkor a férfi felállt és hazaindult. Terrani követte.

Az utána levő év első napján így szólt a lányhoz: „Terrani, engedd hogy megmossalak!” Majd kezébe vette a lány kezét, és lágyan megtisztogatta. Heteken át csak a kezét. Majd mikor Terrani már nem remegett, az alkarját, a vállát, és így haladt tovább, türelmesen, csendben, némán. Mígnem az év leteltével Terrani egész testét megmosta.

A harmadik évben azt kérdezte: „Terrani, engeded hogy bekenjelenk?” És Terrani halkan annyit felelt „Igen.”. És a pásztor kezébe vette az ő kezét, és gyengéden bekente olajjal. Heteken át csak a kezét. Majd mikor Terrani mosolygott, az alkarját, a vállát, és így haladt tovább türelmesen, csendben, némán. Mígnem az év leteltével Terrani egész testét bekente.

Terrani érezte, ahogy először a külső sebei, majd a szíve is begyógyult. Attól a naptól fogva a pásztorral hált.

Mit tettél velem? Mit csináltál? – Keltem ki az ágyból mérgesen, majd vissza is estem. Sunti pedig csak nézett azzal a mindig békés, mosolygós szemével. Át akart ölelni de ellöktem. Megint megpróbálta, megint taszítottam rajtam. De nem adta fel. Sose adta fel. Azon a délután elvitt egy asszonyhoz, aki rátette a kezét a hasamra. „Gyermeketek lesz.” Mondta. Páni félelem lett úrrá rajtam. Ez túl sok. Ezt nem bírom. De Sunti megint ott volt, megint megnyugtatott. „Életet teremtesz.” És megsimogatta az arcom. Sokáig tartott, míg megtanultam örülni. Míg megtanultam a hálát és a bizalmat. Míg már nem rezzentem össze, ha a szél messzi kiáltásokat sodort felém. Míg már nem csak hagytam, hogy engem tápláljanak, hanem én is tápláltam mást. Magamból, a testemből. Aztán eljött egy este, egy sötét, nyirkos és dermesztően hideg este…

És Terrani a föld fölé tette két kezét. A föld pedig lángra gyúlt, és vidám meleg töltötte be a kis helységet.