Még mindig nem tudom elengedni ezt a fogyás témát. Valahogy belémégették, hogy akkor vagy jó, ha sportos és vékony vagy. És mindegy ki mit mond a dombokról. Elég egy poénnak szánt megjegyzés, vagy ösztönzésnek szánt mondat (csupán az egészségem érdekében), összeomlok. Hát igen.. nem vagyok elég jó. Elég szép, vagy kívánatos. Nő.
Lassan átalakul a testem. Gondoltam, rásegítek egy kapszulával. Nem nagy szám, nem nagy dolog. Kis löket kell. Hogy jobban érezzem magam.
„Anya, miért szedsz bogyót?” Kérdezi a kicsi. Majd mikor elmondom, fél órás előadást tart nekem. Szemöldökét ráncolja, méreteket mutogat, magyaráz, simogat. „Te így vagy szép, ne akarj megváltozni. Kérlek, nagyon kérlek.” És majdnem elbőgöm magam, mert ezt még soha senki nem mondta. (Vagy nem emlékszem rá. De az, hogy lássam a páromon a büszkeséget, hogy na igen, ő az én nőm… Hát az tuti nem.) Furcsa érzés.
Reggel aztán felkeltem, ruhát vettem kivételesen, nem nadrágot. Este színház, hát akkor miért ne. És ha már így áll a dolog, kontrázzunk rá, ki is festem magam.
Erre bejön megint a fiam, néz rám idegenül. „Mit csináltál magaddal?” És látom nem tetszik neki. „Kifestettem a szemem.” „De mi az a kék ott?” – fintorog. Nem tud mit kezdeni a helyzettel. Neki anya kell. Úgy, ahogy van. Változatlanul.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: