Tuti idegösszeroppanásom van. Most már egyértelmű. Először is, kb 1 hete nem sírtam. Másodszor pedig, 3.napja vidám vagyok (vagy valami hasonló érzés). Lehet kéne egy pasi?
Nézegettem este egy lány fényképét…
Az egész nagyjából 3 hónapja kezdődött egy bejegyzéssel (visszakerestem június 6, úgyhogy volt ideje bőven érlelődni bennem), ami így szólt. „Gondolj csak bele jó mélyen….❤ Te hordanád más haját, járnál más lábával, szuszognál más orrán keresztül, ennél más szájával (azokkal a ronda fogakkal?!😂)…? Akkor miért gondolod azt, hogy jobb lenne a másik életét élni?”
Szóval ott ültem a teraszon, és lapozgattam. Ez a lány egy díva, de komolyan. Más szó nem jut rá eszembe. Hatalmas szemek, kedves mosoly, hihetetlen elegáns öltözék, szexi de mégis visszafogott, na, rendben van, mondjuk ki. Kevés ilyet látni. Szerető férj, tündéri kislány. Tényleg olyan nő, akit ha egy évvel ezelőtt nézek, az biztos hogy elkeseredek, irigykedek, bezzeg ő, és biztos hogy valami gond van vele, stb. Érted, valami rossz érzés előjön, mert hát én meg ugye itt kis szerencsétlen és különben is. És most nem. Meg is lepődtem rendesen. Elkezdtem skennelni magam, hátha találok valami icuri-picuri megbújó negatívumot, mert olyan nincs hogy ne legyen. De nulla. (Ma ellenőriztem a biztonság kedvéért, és még mindig semmi.) És feltettem magamnak a kérdést: cserélnék vele? Én nem tudom mi történik (meggágyultam?, ez már az őrültség egy jele?), de a válasz egyértelmű NEM volt. És előtört belőlem, hogy nem, nem! És hogy ragaszkodom a saját testemhez, a szuperátlag öltözékemhez, a pocimhoz, a gondolataimhoz, a fájdalmamhoz, a múltamhoz, a jelenemhez, az aggódásomhoz, az agyalásaimhoz, a lükeségemhez, az érzéseimhez (mindegyikhez!), a nevetésemhez, az ölelésemhez, a hisztimhez, a kirohanásaimhoz, a lángolásomhoz, a szomorúságomhoz, a vidámságomhoz, és még folytathatnám a sort. Kell! Kell minden. És egy morzsát sem cserélnék el senkivel senki életéért, érzéséért, pillanatáért. Mert az nem az enyém. Az nem én vagyok. Én így vagyok én, és pont. És ahogy ezt így végigpörgettem magamban, hihetetlen szeretet járt be, és mindenkit meg akartam ölelni, persze csak virtuálisan, mert ha valaki odajön akkor és csak úgy karjaiba kap hát tuti ugrok ijedtemben három métert hátra, de így jó volt, és végigjártam egy csomó-csomó embert, és átöleltem, vagy megveregettem a vállát, vagy intettem neki, és volt akit átöleltem többször, mert olyan jó volt és újra, és újra, és biztos volt valami abban a kínai kajában amit ebédeltem, mert ez nem normális, egyáltalán nem normális hogy ez legyen, de lehet sűrűbben kéne ott ennem, mert ha a gágyulás (gárgyulás) ilyen hatással van rám, akkor még, még, még. És nem, nem mondom hogy nincs hiány, és már nincsenek vágyaim mert minden überszuper, de közben mégis jó, és sose hittem volna hogy egyszer, valaha az életben eljutok akár csak egy másodpercig is addig, hogy úgy rendben vagyok magammal, vagy továbbmenvén szeretem magam. És ez több mint felszabadító érzés. Ez olyan … váááá. Békés és közben izgalmas, és kíváncsivá tesz, és felpörget, és lenyugtat, és azért ott a kisördög (akin most épp jókat kacagok magamba, hogy te kis hülye, dumálj csak), hogy „na, holnap is ez lesz, vagy holnap azért visszaáll minden a normál kerékvágásba, és fúj, fúj, fúj, és na de ha minden oké, akkor hova lesz az imidzsed, a kis béna csetlő-botló, elveszett, békakirálylány aki a csókra vár?” És hát igen… vicces ez az egész és annyira abszurd és ironikus, és lehet elkerülhetetlen, vagy talán vannak mázlisták akiknek csak úgy jön magától, így nőnek fel, hogy ÉN és ÉN örök barik, de nekem szét kellett esnem, meg kellett kopnom, meg kellett törnöm, hogy a restaurálás során, kiegészítve elveszett darabokkal, beillesztve, lecsiszolva, ezredszer rajzolva a nyolcasokat, először nagy pamaccsal majd egyre kisebbel és kisebbel, végre lássam, és tudjam ki vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: