A duruzsolók

Edina várt. Várt és remélt és boldogtalan volt és áhítozott és nagyokat sóhajtott. Ó bárcsak, és talán. Csupa ködfátyol és délibáb vette körül. Aztán egyszer csak hirtelen paff… Mind derült égből a villámcsapás, mint egy hullócsillag, mint a sültcsirke a szájba, berobbant Ő. Csak beszélt és beszélt és elrepült három óra, Edina pedig ámult és bámult, hogy hát mégis vannak csodák? És a sors és…

Aztán csengettek. Kibotorkált egy félmosollyal az ajtóhoz, miközben furcsán érzékelte a változást ami végigfut rajta. Hirtelen az a három méter ami a bejárathoz vezetett kifutóvá vált, és ő volt a sztármodell, és nem slattyogott többé, nem botorkált, hanem VONULT. Méltósággal, lassan, emelt fővel. Mint egy igazi nő.

Az ajtóban azonban nem állt senki. Ekkor rájött, hogy az az éles hang a fejében szól. Csengőnek csengő volt, csak épp vész. “Valami itt nem stimmel” – morfondírozott. Majd visszaidézte a nemrégiben lezajló párbeszédet, amiben ő maga leginkább mint hallgatóság vett részt és ami majdnem úgy kezdődött „Tudom mire vágysz….”

Reklámszövegek kúsztak be a képbe, villódzó, rikító fénnyel. „Biztonsááááág” „Barááááát” „Aki meghallgat…én meghallgatlak.” „Csak beszélgetüüüünk.” „Különleges vaaaaaaagy” (ez nem szerepelt köztük, de Edina fantáziája igen élénk, látta ezt is.)

Mindenkinek vannak ilyen mondatai, amik szíven ütik. Edinát jól el is találták, kicsit megtántorodott, szédült, még jó hogy nem kapott rohamot. Tényleg… kész mázli. Szerencsére ezek a kreatívok olykor-olykor túlzásba esnek és elragadtatják magukat, így a vevő végül gyanakodni kezd, hogy biztos úgy van-e ahogy, és ha nem akkor miért is.

Edina is elérte azt a kort, és tapasztalati szintet, ami kellő bizalmatlansággal ruházta fel az emberek iránt, és az egyik giccses, rózsaszín pukkanós szöveg hatására kitört belőle az őszinte és mély felháborodás. Persze csak magában. „Mi az hogy tudod mire vágyom???? Mégis honnan a fenéből tudnád? Én se tudom bakker! Te meg itt jössz, és azt mered állítani 2 mondat után hogy PONTOSAN, és látod, és érzed??? Amúgy igen, tényleg erre vágyom, de ki az aki nem????  Csak mutass egy nőt is, aki nem azt akarja hogy figyeljenek rá és szeressék! Anyám! Apám! ÁÁÁÁ!!!!”

Ezt a könnyed diskurzust önmagával újabbak követték, körülbelül 2 perces sokkos állapotban eltöltött szünetekkel váltakozva. Hiába, kemény dolog ha az ember VÉGRE valahára rájön, mennyire hülyének van nézve (és volt számtalanszor, sikerrel)

„Úristen, te jó Ég! Ezek itt duruzsolnak, telebeszélik az ember fejét minden maszlaggal, elkábítanak…  mint a drog. Kábszerek. Suttogók. Legyek. Zsibongók! Te jó Ég!!! Te jó Ég, ezt már mondtam. Úristen!” És csak pislogott, hogy hogyan lehetséges, hogy férfiak ENNYIRE jól tudják mit kell mondani? És nem győzött ráeszmélni, hányszor de hányszor volt már ilyen, hányszor de hányszor dőlt be a full kamu dumának, aminek egyetlen célja nem ám az ő lelkecskéjének ápolgatása (miért is tenné ezt bárki?), nem ám csak egy kávé vagy egy baráti csevej (minek? ki akar olyat? arra ott vannak a barátok!), hanem…

„Ezek a puncimra vadásznak!!!” És akkor Edina összeszorította a száját, kidüllesztette a mellét, vértjét magához vette és azt kiáltotta: „Márpedig ide nem jut be többé senki fia borja! Ha kell, megvédem az életem árán is! Lesz ami lesz, van ami van, de nem, nem és nem!”  Majd nagyon büszke volt magára, hogy megtanulta azt a szót, amit egy gyerek is elsőre ejt ki a száján.