Viselkedésminták

16 évesen listát írtam, hogy mit is szeretek magamban. Napi 2-3 dolgot „kellett” felsorolnom. Kínszenvedés volt. Egy hétig sem csináltam. Üres szavak, melyek semmiféle érzelmet nem váltottak ki belőlem. Ily módon a pozitív megerősítés is elmaradt. Akárcsak a hatása.

Azóta virágzik ez az iparág. Önfejlesztő, önbizalomnövelő, önerősítő, önkielégítőtréningek mindenfelé. De vajon van olyan, akinek TÉNYLEG segítenek ezek a jól hangzó, gejj szövegek? Akinek ezek hatására – mindenféle plusz munka nélkül – megváltozott az élete? 

Annyiszor mondják, fogadd el, engedd el, szeresd, lásd, értékeld. De nem mondják, HOGYAN? Nem adnak eszközt hozzá. Hisz aki nincs jóban önmagával, ugyanúgy nem tud listát mondani. Nem tudja azt mondani, nem szeretem magam, mert szanaszét hagyom a zoknikat. Nem szeretem magam, mert elfelejtettem a kedvesem szülinapját. Nem szeretem magam, mert idegesítő a nevetésem. Csak a diszkomfort van. Csak az van, hogy valami nem stimmel. Kevés a barátom, vagy nincs baráti társaságom. Nem hívnak el a bulikba. Furán néznek rám. A fiú aki tetszik nekem mással jár. Mindenkinek volt már pasija (legalábbis a tízből három ebben az esetben már mindenkit jelent), csak nekem nem.

És nem tudjuk az okot. Miért? Miért nem kellek? És az a lány, aki csúnya is, buta is… ő mégis. Mondjuk vékony. Persze, MERT CSAK A VÉKONYAK. És sokat nevet. Persze, MERT A VAGÁNY LÁNYOK…

Gyártjuk az elméleteket, kapaszkodókat, amik igazolnak.

A fejünkben. Megírjuk a saját könyvünket, életünket, és aszerint haladunk az úton.

Egyszer volt egy lány, kedves, helyes arcú. De magányos. Mindig egyedül volt, nem barátkozott. Ha hívták is, inkább nemet mondott. Olyan különcnek érezte magát. Bezárkózott és…

Kis majmocskák vagyunk, akik viselkedési mintákat utánoznak le. A szüleinkét. Akik pedig az ő szüleikét. Nem egy az egyben, és az ismétlődés nem is biztos hogy ugyanazon a területen fog megjelenni. De….

Miért lesz valakiből gátlásos már 7 évesen, ha szeretet vette körül? Ha otthon biztatták? Miért fogja magát kevésnek érezni, ha otthon ő volt a kedvenc? Miért vonul a sarokba, és vonja ki magát a társaságból, ha imádott a testvéreivel játszani? Miért csendes szavú, ha otthon hangos?

Lehetséges, hogy nem „én” vagyok a forrás? Nem a saját életemben kell keresnem a válaszokat? Lehet, hogy azért nem hatnak az önámító módszerek, mert maga a probléma gyökere sem én vagyok?

Az én megfelelési kényszerem a szüleimnek szól? Vajon én akarok nekik megfelelni? Vagy a megfelelési kényszer csupán egy másolat? Egy viselkedési minta? Ha ez csupán minta, akkor honnan jön? Miből táplálkozik? Külső szemlélőként milyen következtetést tudok levonni?

Ha gyereknek érzem magam egy kapcsolatban, ha úgy érzem nem tekintenek társnak, partnernek, nem tisztelnek, annak én vagyok a kiváltó oka? Vagy tapasztaltam egy ilyen kapcsolati formát és ezt tanultam meg? Ha igen, akkor mik voltak ott a szerepek? Mitől alakulhatott ki? Hogyan lehetett volna másképp csinálni?

Az inputot nyilván mi magunk adjuk. Van egy rendszerünk, az alapján működünk és kiprovokálunk vele egy reakciót. Ha én mindig nemet mondok egy meghívásra, eleinte félelemből, gátlás miatt, akkor egy idő után nem fognak meghívni. Félek a magánytól miközben én teremtem meg magamnak. Úgy érzem kirekesztenek, miközben én rekesztem ki saját magam. Ettől méggátlásosabb leszek, feszültebb, bizalmatlanabb. Csökken az önbizalmam, és megszületik a „bezzeg én nem kellek senkinek”. De honnan eredt az a félelem? Miért hittem azt, hogy a helyes megoldás hátralépni, elbújni? Láttam ezt valahol? Ez rögzült, mint problémakezelés?

Önmagunkon változtatni, önmagunkat reálisan látni talán azért is olyan nehéz feladat, mert be vagyunk zárva az agyunkba. A gondolatainkba. Amit mi magunk teremtünk, és úgy alakítjuk, hogy minél inkább támassza alá a berögződéseinket.

Ezért vélem úgy, hogy könnyebb onnan megközelíteni ezt a témakört (szeresd magad, légy boldog, élj harmóniában), hogy megnézem a felmenőimet. Ők hogyan szeretik magukat? Szeretik egyáltalán? Miért nem? Mi történt az életükben? Milyen annak az eseménynek a lenyomata? Milyen viselkedésben nyilvánul meg? Mit vettem át ebből a mintából?

Nem tudom elengedni, folyton a múlton rágódok… Erre mit mondanak? „Jaj, ne foglalkozz vele!” De ha nem azt tanultam meg? Ha nem tanultam meg HOGYAN? Ha körülvett egy gyűjtögető apa, aki a 20 éves lyukas zoknijához is ragaszkodott? Mindent megtartunk, mindent megőrzünk, mindenre emlékezünk. Ez vésődött be. Akkor kérdem én, hogyan engedjek el egy fontos emléket? Vajon ha megnézem az apám… az ő életében rendet tudnék tenni? Leülnék vele – képzeletben-, megfognám a kezét, „gyere, ezeket dobáljuk ki, ezeknek meg keressünk egy szép dobozt, és ha szükséged van rá mindig megtalálod”, ezt tudnám alkalmazni utána sikeresen az én életemben is? Ha minden alkalommal visszatérnék ehhez a képhez, újra és újra szelektálnék apámmal… és látnám hogy működik, akkor változnék általa én is? Lehet már az azonosítás (nem tudom a múltat elengedni – apám gyűjtött minden tárgyat) is segít?

Előző generációk mintáit használjuk fel. Megírt programok vagyunk. Ugyanazokat a lépéseket követjük amiket belénktápláltak. Véletlen meghibásodás előfordulhat, és ilyenkor felfedezhetünk új dolgokat, de a jellemző inkább az, hogy ismétlünk, ismétlünk, ismétlünk. A megszerzett tudást úgy rendszerezzük, hogy a sémába beilleszthető legyen. A változtatáshoz a kódot kell megváltoztatnuk.