MOST

Kimentünk rollerezni egyet. Jobban mondva én gyalogszerrel, kicsiny fiam meg eszközzel. A nagyobbik otthon maradt, mert teljesen belefeledkezett egy logikai feladványba (és nem mobilooooon, juhéééééj!)

Már egy ideje mentünk, lejtőn le, lejtőn fel, tűzött a nap, persze nem voltam bekenve, ami különösen jót tesz a világító bőrömnek. Gyerekről természetesen a “kirándulás előtt “ 1 órával már gondoskodtam. Se víz, se semmi nem volt nálunk, és már erősen megszomjaztunk, úgyhogy kerestünk egy kutat (tiszta mázli hogy nem a sivatagban voltunk, tulajdonképpen a teljes kitikkadást így kb 0%-ra redukálva). Így kötöttünk ki a játszón.

Sokan nem voltak rajtunk kívül. Egy anyuka, aki ottartózkodásunk 20 perce alatt végig hintázott, és a kislánya, vélhetőleg a nagymamával a homokozóban.

“Kicsit maradjunk.” Szólt a fiam. Elnéztem ahogy tett-vett, gyúrta a homokot, hordta rá a vizet. Teljesen belefeledkezett abba amit épp csinál. Arra gondoltam – mert nekem persze muszáj mindent túlanalizálnom, nehogy már egy percre abbahagyjam az agyalást -, mennyire el tud merülni egy adott tevékenységbe, és milyen jó is az. Kikapcsol, csak arra figyel amit épp akkor, az adott pillanatban tesz. Aztán ma továbbvittem ezt a merengést, sok másik párhuzamosan futó elmebajjal egyetemben, és azon törtem a kobakom, mégis mi az ami engem ilyen “off” állapotba lendít? Amikor tényleg nem keresem az élet nagy kérdéseire a választ, hogy miért vagyok itt, mi a célom, és amúgy is mi értelme van ennek az egésznek (az egész töprengést is beleértve), mert a végén úgyis csak a semmi lesz, hiába bármi vagyon, vagy hírnév vagy hasonló butaságok amikre az emberek java része törekszik (itt ajánlom egyik kedvenc olvasmányom, Csongor és Tünde: az Éj monológja)… és… de mit is akartam? Puzzle. A puzzle talán az egyetlen amikor 100% arra tudok fókuszálni, hogy megkeressem azt az odaillő darabkát. Minden idegszálam erre feszül, halványrózsaszín keres, keres, nem, ez sötétebb, hopp, itt egy szél, végre, akkor nézzük a széleket mert így ez nem jó, megvan egy sarok, már csak 20 db hiányzik, 15, 3,  hol a fenében van már, ötször átnéztem, ja itt az orrom előtt…

Olvasom Tollet. Nem olyan könnyű, és megint kismillió kérdést felvet. Jelenleg a Most hatalma c. könyvet próbálom legalább töredékeiben felfogni. A jelen élvezete. Az idő kiiktatása… Valószínűleg ezért is fogott meg annyira Áron szilvásgombóc hadművelete (hozzávalók: egy marék homok és némi víz), mert ő OTT volt… abban az adott pillanatban. A Jelenben. Nem foglalkozott azzal, mi történt egy hete, vagy hogy veszekedtünk-e aznap, vagy hogy mi lesz húsz perc múlva. Csak az érdekelte, amit éppen csinált. És ez lenyűgöző volt.  Persze nem tudom lehet-e cél eképp élni. Avagy mi történik akkor, ha csak a most-tal törődünk. Nem leszünk-e általa felelőtlenek? Érkedtelenek? Közömbösek? Önzők? Például egy párkapcsolatban, “ó drágám annyira megkívántam azt a szép nőt, tudod hogy nincs jövő, csak ez a pillanat, és akkor épp az a pillanat volt, sajnálom hogy elkaptál egy kis bacit, most haragszol talán rám, de ne ragadjunk bele ebbe az érzelmi állapotba, hisz valójában miért is érzel haragot? Valószínűleg az egod sérült, bizonytalan vagy….” Nem tudom mi sül ki ebből. Az biztos hogy ha ez a helyes út, egy békésebb, boldogabb lét felé, akkor számomra meglehetősen lassú és hosszú lesz, mely során bőven akad módom gondolkozni, hisz még mindig csak a start mezőn toporgok, mert “mi van ha mégsem ez, és ha nem egyenesen, hanem jobbra kell menni, és ha tévedett, és én tévedtem, és ez csak egy teszt”… Szóval ácsorgok, ácsorgok, és számolom a virág szirmait.