Adj még időt!

„Tisztelt doktor úr! Lemondom a holnapi időpontomat. Tudom a kérdéseimre a választ, csak szembe kell néznem velük.” Sms elküldve.

Nem volt ereje elmenni a konzultációra. Nem akarta hallani, amit sejtett hogy hallani fog. Amit ő maga is mondott volna, ha kívülállóként van jelen, és nem az egyik főszereplője ennek az előadásnak. Ez volt a legmeggyőzőbben hangzó kifogás.

„El kell engednem…. És mi van ha én magam akadályozom meg abban, hogy kijöjjön ebből az egészből? Azzal, hogy mindent készen kap. Hogy mindent megkap? Az anyamadár is kilöki a fiókát hogy megtanuljon repülni. De mi van ha, ….”

Elnézte a fákat. Ahogy a szél zizeg a leveleiken. A felhőket, amik úgy tűntek, mintha valaki odaragasztotta volna őket az égre. „Milyen különös… Ha felvenném time lapssel, látnám hogy rohannak, majd szertefoszlanak. Milyen egyszerű becsapni a szemünket.” Igyekezett efféle marhaságokra gondolni, csakhogy eltelerje a figyelmét. Kitakarította a hűtőt, felporszívózott és közben olyanokra koncentrált, hogy vajon hány kis koszt szippant be másodpercenként a porzsákba. Bármire… csak arra ne. Csak még egy kicsit. „Adj még időt!”