Vártam, hogy végre megszólaljon a kapucsengő. 7:55. 8-ra ígérte magát. Mindig pontos, tudtam, most is az lesz. Csak ültem az előszobában. Már nem volt kedvem semmibe se belekezdeni. Élveztem a türelmetlenség érzését. Mindjárt belép az ajtón, mindjárt itt lesz.
– Hol voltál tegnap este? – szegezte nekem a kérdést. Csak néztem bambán. Mégis hol lettem volna? Gyerekes nap volt.
– Itthon. Mégis hol lettem volna?
– Nem ezt írtad. Olvastam.
A romantika a másodperc töredéke alatt elveszett. Bevillant, hogy reggel postoltam egy cikket egy randiról, aminek hihetetlen nagy összegabalyodás lett a vége. Elég régi történet, jobban mondva történetek egymásba gyúrása. Megfűszerezve filmbéli és elképzelt élmények hatásával.
– Az nem most történt. – mondtam zavartan. Szarul éreztem magam. Mintha lelkiismeretfurdalásomnak kéne hogy legyen. Mintha megcsaltam volna. Tudtam, ennyivel nem elégszik meg, és szinte már vártam a következő támadást, a következő arcomba csapott kérdést.
– Miért nem vele vagy, ha annyira nagyon jó volt?
Éreztem, ahogy lassan elönti a szar az agyam. Most komolyan magyarázkodnom kéne? Komolyan be kéne mutatnom magam annak, aki elméletileg már ismer, tudja ki vagyok, milyen vagyok? El kéne hogy mondjam, hogy ha azt írom, délután három óra van, akkor lehet, hogy éppen otthon ülök a gép előtt, kint koromsötét van, de basszus, ezt hívják memóriának, írói szabadságnak, képzeleterőnek és satöbbi? Próbáltam higgadtan elmagyarázni, hogyan is kéne olvasnia, de persze nem sikerült. Egyre jobban hadonásztam a kezemmel, ahogy lovaltam bele magam az érvelésbe, emelkedett a hangszínem, és egy idő után már csak annyit mondott, „miért kiabálsz”? Utálom, ha ezt mondják, csak olaj volt a tűzre. Miért kéne nekem bármit is mondanom arról, hogy tipikusak vagyunk? Tipikusak az érzéseink, a reakcióink? Hogy vannak a csendes emberek nagy álmokkal, akik sose csinálnak semmit, csak élnek a langyos vízben. Hogy vannak hazugok. Hogy vannak szenvedélyesek. Hogy vannak álnokok. Gátlásosak. Perverzek. Álszentek. Hogy néha elképzeljük, ellógunk az iskolából, munkából és valami izgalmasat, valami mást csinálunk. És én ezt leírom. Leírom, hogy megtörtént, hogy így volt. Valójában nem. Csak elképzeltem, eljátszottam a gondolattal. És akkor mi van? És leírom azt is, hogy volt egy randim tegnap a társkeresőről, pedig már 4 hónapja nem vagyok fent. Miért ne tehetném jelen időbe a múltat? Miért ne élhetném át, ami sose volt? Miért ne játszhatnék el egy gondolattal? Miért kell ezt magyarázni? Miért kell mentegetnem magam?
– Jobb lenne, ha nem olvasnál. Nem tesz nekünk jót. – Ezt már úgy vágtam a fejéhez, mint egy tányért. Kimelegedtem, feszült voltam, csalódott, frusztrált, elkeseredett. Mikor először találkoztunk meglepődött. Nem ilyennek képzelt. Azt hitte, majd jön egy „dög”, egy igazi női sátán. Erre megjelentem én. Csendesen és visszafogottan. Beszélgettünk. Sokat. Ahogy teltek az órák, úgy oldódtam fel a társaságában és úgy élvezte egyre inkább ő is az enyémet. Mikor elbúcsúztunk, már teljesen másképp nézett rám. És most itt vagyunk, és mintha nem értené ezt az egészet. És én sem értem.
– Jobb, ha most elmegyek. – Már húzta is a cipőjét. Az ajtóból még visszafordulva odavetette „és nyugodtan írd meg ezt is. Majd holnap az oldaladról megtudom, utánam jöttél-e vagy sem.”
Nem mentem utánad. Néztem egy darabig a sötétet és közben azon járt az agyam, lehet, jobban tenném, ha konyhai eszközökről és azok kreatív felhasználásáról írnék. Esetleg történelemről. Időjárásról. Politikáról. Élelmiszerekről. Vagy sorozatkritikákról.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: