Mozaikcsalád

Van, amikor minden eszközöm elfogy. Fáradt is vagyok, meg.. lehetne keresni a kifogásokat. Az otthonom pokollá válik, üvöltözünk, hisztizünk. Rémálom. Jobb is, hogy ezt nem hallja senki – gondolom ilyenkor. „Nem tudlak így elképzelni.” Mint egy idegbeteg. Ilyen vagyok? Ez vagyok én? És szégyellem magam, szégyellem önmagam, a gyerekeim és a nemlétező párom előtt. Ha most látná ezt az egészet, tuti elmenekülne. És nem hibáztatnám. Igaza van, menjen is. Jobb ha nem tanuja ennek. Ez ránk tartozik. Megpróbálom megoldani, így megy. És hiába vannak ölelések, összebújások, és hiába tíz perc múlva a fiúk már tovább is léptek, én nem. Nem tudok. Ajtót bezárom, redőnyöket lehúzom. Ne jöjjön ide senki.

Hogy illeszthető össze két család? Néha még egyben is mások a nevelési elvek. Külön élő szülők, több oldali befolyásolás. Egyik ezt engedi meg, másik azt. És valahol már ott van az apukának az új barátnője, vagy anyukának az új barátja, aki most nem anya, hanem anyu, én nem apa, hanem apu? És ők szintén mutatnak, képviselnek valamit. Na meg ne felejtsük el, hogy mi van, ha az egyik szülő a másik ellen -vagy a másik új párja ellen- nevel… És akkor egy ilyen komplex és zűrzavaros képbe jönnék én, az én porontyaimmal, akik nyilván imádnivalók és tündériek, és szépek és okosak, de néha szemtelenek, és undokok, és zajosak, és hangosak, és kupisak és és és. A másiké meg elkényeztetett. És nyafka, és nyávogós. És követelőző. Hogy lesz belőlünk egy? Hogy tudunk együtt élni, össze-vissza időbeosztással, mikor hol vannak a gyerekek. „De apa azt mondta..” „Nem is mondta…” „De az én apukám, nem a tiéd”. Nehéz elékpzelni. És ha mind együtt vagyunk, akkor idővel alkalmazkodunk, megszokjuk egymást. De vannak a külön töltött napok, mikor a skacok az exekkel vannak. És mikor „visszakapod” őket, úja és újra bele kell rázódni a hétköznapokba.

Hogy lehet ezt csinálni? Lehet egy fedél alatt élni?

Persze eddig el kell jutni. Ott vagyok a randin, vagy a randi előtt, és beszél a gyerekéről, és fényképet mutat, és én igazán csípem a gyerekeket, de már most érzem, ezzel én tuti nem fogok kijönni. Eleve meg kell barátkoznom az arcával, ami nem lesz könnyű dolog, mert mondjuk ki: ronda szegény. És arról hogy SNI, még nem is beszéltünk.

Vagy a csemete, aki névnapra 30 000 Ft-os ajándékot kap… Nálunk ez nem szokás.

Aztán ott az a huncut, akivel jól ellennék… de az apjával nem.

És a 11 éves, aki nem biciklizik? Mi nyáron mindenhova ezzel megyünk.

Látszólagos apróságok, mégis sok mindent meghatároznak. Miket tudunk együtt csinálni? Milyen értékeket képviselünk? Milyen elveket vallunk?

Már nem elég, hogy Te és Én jól megvagyunk. Ott vagy Te, a gyereked, az exed, az exed családja, a te családod és ugyanez az én oldalamról. És az anyukád az én gyerekeim mostoha nagyija lesz? Ha megyünk hozzá, vihetem a fiúkat? Vagy ők „az új barátnő kölykei, miért nem maradtak otthon az apjukkal”?

Nem tudom ezek a kérdések lesznek-e, ha leszel te és én.

Nem tudom, hogyan lehet a mozaikcsaládot működtetni. Ahol nem csak neked, de nekem is van gyerekem. Ahol nem csak nekem, de neked is van. És van még egy nagy gubanc.

Vagy ez az egész kicsit olyan, mintha visszaugornánk az időben? Amikor mindenki együtt volt és nevelt mindenkit? Sokkal inkább hasonlatos ahhoz a kis közösséghez, amiben anno éltünk?

Nincs választás. Most nincs könnyebb út. Nekünk nincs. Nekünk csak ez a kusza, buckás, hegy-völgyes, nehéz maradt. Vagy csak túlbonyolítjuk azt, ami valójában egyszerű?

UI: Ha te éltél így, vagy benne élsz, várom a tapasztalatodat, kommentedet.