Az elmúlt négy évben három családtagot vesztettünk el. És a nagyobbik fiam még csak hat éves. Felnőttként talán a legnehezebb a születetés és a halál kérdéskörét elmagyarázni: az első zavarba ejtő tud lenni, a második pedig fájdalmas. De nem volt más lehetőségünk, muszáj volt róla beszélni. Nem tudtuk, hogyan kezdjünk hozzá, mit s mondhatnánk. Ateisták lévén nem akartunk olyanról mesélni, amiben magunk sem hiszünk. Nem akartunk hiteltelenek lenni. Ezért tudományosan közelítettük meg a témát. Élünk, születünk, meghalunk. A testünk lebomlik, mint ahogy a növény is elrohad. A kis férgecskék, kukacok megeszik és újrahasznosítják részeinket. Visszaadják a természetnek, táplálják velünk a földet. Amit a fiam elképzelhetett első temetői látogatása alkalmával, valószínűleg horrorfilmben is megállná a helyét. Nem is maradtunk tovább öt percnél, mert sírógörcsben tört ki. Szép dolog az őszinteség, csak hülyeség alkalmazni. Szerencsére az emberben az a csodálatos, hogy képes tanulni a hibáiból. Legalábbis egyesek. A baj már megtörtént, újraírni a történelmet nem lehet, viszont elkeseredni sem kell, még nincs minden veszve. A testnek ugyan már annyi, de még ott a lélek. Először csak annyit mondtam, hogy mikor meglátogatjuk a szeretteinket és gyertyát gyújtunk, akkor beszélhetünk hozzájuk, hallani fogják. A tippet egy barátnőm adta, akinél ez a módszer tök jól bevált, kis szertartássá alakult, és a gyerekeket megnyugtatta. De a fiamnak ez nem volt elég. A kérdések folyamatosan záporoztak. „Csak akkor hallják, amit mondunk, ha a temetőben vagyunk? Vagy máskor is?” „Miért hallják?” „Hol van a lélek?” „Mi az a lélek?” „Ha a testet megeszik a bogarak, mi lesz a lélekkel, azt miért nem?” Így szépen lassan átmentek az estéink (mindig lefekvéskor kerülnek elő ezek a dolgok) vallásismereti órákba. Bár a szakértők azt mondják, ne kavarjuk össze a gyereket túl sok információval, ellentétes nézetekkel, én nem szeretem ráerőltetni a saját hitrendszeremet. Hadd döntsön ő. Ezért inkább csak annyit mondtam, hogy van aki így vélekedik, van aki pedig úgy. Mindezt persze kicsit bővebben kifejtve. Szerencsére úgy tűnik, kiskorban még megfér egymás mellett a Kelet és a Nyugat, így számára ugyanúgy elképzelhető, hogy találkozunk majd a Mennyországban, mint a reinkarnáció. Nem egyszerű ezekről beszélgetni, bár néha vicces a végkimenetel. Főleg mikor Trikó és Nyammot olvasunk. A nagyobbik például állítja, hogy ő egy nagyon okos dinoszaurusz volt előző életében. A kicsiről meg azt mondja: ősember. Máskor meg inkább elgondolkoztató: „remélem, dédipapa emberként születik újjá, mert a növények és állatok olyan védtelenek”. De bármiről is legyen szó (életről, halálról), a gyerek akkor is csak gyerek: „Kár hogy meghalt a dédipapa. Olyan kedves volt. Mindig hozott csokoládét”. Érdekes, a sajátomról nekem is csak ennyi emlékem maradt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: