Vannak bizonyos mondatok, amelyek elhangzanak gyerekkorunkban csak úgy, mellékesen. És belénk égnek. Meghatározzák az önmagunkhoz való viszonyunkat. És a többieket, és a párkapcsolatainkat is. Azok a bizonyos mondatok, amik miatt sohasem érzed elég jónak, szépnek vagy vonzónak magad. Egészen addig, amíg egy szép napon kigyomlálod őket a fejedből. Sok ilyen mondatom van. Éveken át vigyáztam rájuk, öntözgettem, ápolgattam, óvtam őket széltől és fagytól, mindig gondosan ügyelve arra, hogy megfelelő táptalajt biztosítsak nekik. Furcsa, de ezek elsősorban rokonoktól származnak. Nem direkt, vagy azzal a szándékkal, hogy „majd én jó kis lelki nyomoroncot nevelek ebből a kölyökből”. Egyszerűen csak véletlenül kicsúszott megjegyzések ezek.
Az egyik ilyen sarkalatos kijelentés a nagymamámtól származik… Kis backgroundként hadd mondjam el, a mama mindig szerette hangsúlyozni, hogy ő milyen csinos volt régen. Hogy a férfiak mindig megfordultak utána az utcán. Hogy mennyire szeretett flörtölni, stb. Szóval, amolyan igazán dögösnek képzeltük el. Ehhez képest mi…
11-12 éves lehettem. Legalábbis úgy rémlik, hogy előtte nem voltak testsúly problémáim. Akkoriban kezdtem el nőiesedni, nőtt a mellem, a fenekem, a hasam. Vékony kislányból csajszis lettem. Alapból sem könnyű megküzdeni ezekkel a viszonylag hirtelen jött változásokkal egy tininek, de ha még rá is tesznek egy lapáttal, abból nem sülhet ki semmi jó. Ez az a kor, amikor egy lányt igazán érdekelni kezdenek a fiúk. Fontos, hogy tetsszünk nekik, hogy felhívjuk magunkra a figyelmüket. Elindul egy verseny, ahol azt hisszük, csak a legszebb, legvagányabb és legtrendibb lány győzhet. Ez persze köszönhető a reklámoknak is, amikben csak hosszú csillogó hajú, széles mosolyú, tökéletes alakú lányok virítanak. Nekem is ekkor volt az első szárnypróbálgatásom. Borzasztó nagy szerelem volt! Körülbelül 3 hétig jártunk. Értsd: ő ment az utca egyik oldalán, én a másikon. De egyszer csak megfogta a kezem, és puszival búcsúzott. Soha olyan boldog nem voltam. Persze miatta későn értem haza, és akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat. Ő volt az osztály „jó pasija”. El sem hittem, hogy engem akar. Tényleg engem! Na mindegy, tulajdonképpen ez egy elég hosszú és meghatározó story a későbbi életemre, egyszer talán elmesélem, de nem most… Amiért mégis megemlítem, annak viszont szorosan köze van ahhoz a bizonyos mondathoz.
Szóval ültem a nagymamám ölében és még nem döntöttem el, hogy kislány vagyok-e, vagy nagy. A nagyi piros lakkos körmét a derekam köré tette. Mindig pirosra festette a körmét. És a száját is. Anyukám egyiket sem csinálta soha. Mindig tetszett a piros rúzs. Hihetetlen szexinek találom, magamon azonban túl harsánynak érezem. Időről-időre próbálkozom vele, keresem a megfelelő színt, de nincs meg még az igazi. Tehát ott voltam békésen, bizalommal telve, mire ő egyszer csak megfogdosta a pocakomat. Mivel görnyedve csücsültem, ezért nyilván könnyen megtehette. „Mi ez a hájimáji?” – kérdezte viccesen. De nem volt az. Egyáltalán. Utálom ezt a szót. Hájimáji. Undorító, gusztustalan.
Vissza az iskolára… A srác próbálta tikokban tartani, hogy együtt vagyunk. Persze hogy így tett. Tizenkét éves volt. Azt sem tudtuk, mi ez az egész, csak éreztük. Természetesen az osztály tisztában volt velünk. Őt a fiúk gúnyolták, engem a lányok egy része beszélt ki. És hát mi mást is mondhattak volna, mintsem azt, hogy vastag a combom. Hát igen. Durva. Tudom. De ez, plusz a nagyi féle beszólás, és a változó kor megtette a hatását. Onnantól kezdve NAGY voltam. Tehén. Elefánt. Bálna. Dagadt. És mindenki más vékony.
Szégyellni kezdtem a testem. Minden porcikámat. El akartam rejtőzni mások és önmagam elől is. A dolog odáig fajult, hogy 18 évesen már nem mertem be bemenni a Balatonba, csak hosszú fekete nadrágban. Furcsán működünk. Elég egyetlen beszólás, ami szöget üt a fejünkben. És ha már itt tartunk, akkor gyűjtsünk rá bizonyítékot. Támasszuk alá. És igazoljuk, egy életen át. Nos, ezt tettem én is. És ezek után választottam magam mellé egy olyan társat, akinek lételeme a sport, és egy deka zsír sincs rajta.
Azután… azután nem olyan rég történt valami. Persze sok minden történt már előtte is. Például felnőttem. Anya lettem. És sikerült egészen formában tartanom magam. Divatba jött a „fogadd el önmagad” mozgalom. Külső ösztönzésre elkezdtem szoknyát hordani, és feszesebb felsőket. Kiderült, hogy ezzel az alakkal húszasnak még sok vagyok, de harmincasnak kifejezetten csinos. Aztán elkezdtem randizgatni, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy bejövök a férfiaknak. Hogy menő a nőies testalkat! Úgy tűnik, mégsem vagyok kövér. Vagy dagadt. Legalábbis ennek pont az ellenkezőjéről győzködnek. Van, aki egyenesen azt állította, vékonynak lát! Ezt azért már nem hittem el. A világ tele van őrültekkel!!! És különben is…csak jó volt a fotó.
És még egy mondat… ami úgy tűnik kisütötte azt a bizonyos húsz évvel ezelőttit. Azóta másként gondolok magamra. A testemre. Nem állítom, hogy feszesebb lett a bőröm, vagy kerekebb a fenekem. Ilyen varázslatra maximum Harry Potter bandája lenne képes. Történt egyszer, egy szombati napon… Feküdtem a kanapén, közben aktuális randi partnerem azzal szórakozott, hogy bökdöste a köldökömet, és jókat kacarászott. Azt mondta, hogy a tenyerével, hullámokat gerjeszt a hasamon. A harmadik-negyedik körnél morcosan lejjebb húztam a pólómat. „Ne csináld már!”- mondtam. „Miért ne? Ez is te vagy. Úgy értem, ez is hozzád tartozik.” Azt nem állítanám, hogy száznyolcvan fokos fordulat következett be. Az még idő. De újra és újra hallom szavait. Mert hát igen. Én vagyok. A hasam is én vagyok. Az a néhánypár kilo is én vagyok. És teljesen rendben vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: